– Maguk mire várnak itt? – kérdezte a Szelíd Szemű kalauz. Az elcsigázott Férfi és a Nő, az Angyalarcú, sötétséggel a homlokán, és a Dermedt Asszony értetlenül ültek, nem feleltek, így hát mosolyogva kiment.
– Várni! – kiáltott az Angyalarcú. – Mintha várnom volna még mire.
Amazok kíváncsian figyelték robusztus alakját, hatalmas karjait, melyek törött szárnyként lógtak oldalán, fájdalomtól izzó szemét. Sugárzott belőle, hogy elveszített valamit. Nem valamit, mindent: olyan volt, mint kinek a végtelene lett oda.
– Mi hozott fejedre ily kárhozatot? – kérdezte a Férfi.
– A Kárhozat magam vagyok – felelte az, kíntól eltorzult arccal.
– De mégis mit tettél?
Az Angyalarcú behunyta szemét. Tehetetlen erő, meddő hatalom áradt testéből: mint haldokló üstökös, mely végzetébe csapódott már, mégis fénylik, izzása nem tud kihunyni. A sötéten gomolygó kín között is felderengett homloka, ahogy emlékezett.
– Az Úr seregének voltam dicső bajnoka, páratlan vitéze, a Napnak legfényesebb csillaga, de kevés volt: mint Ő maga, olyan akartam lenni, a Hatalmas Tervet vágytam megismerni, nem csak vakon tenni, mit kellett. Lázadásom szított, nem volt magamban maradásom. Mennyei ütközet döntötte el sorsom. Az Úr keze eltaszított, magából kifordított lényként zuhantam alá, azóta kénköves tűzben égek, s nem remélek segítséget. Egykori áldott önmagam fényévekre van már: mindörökre átkozott vagyok.
A többiek sajnálták nagyon. Most a Nő fordult a Dermedt Asszonyhoz.
– Hát te, néném, miért vagy oly fagyos s merev, mint a kő, mily rontás foglya vagy?
– Ugyancsak az Úr szavát hágtam át, midőn városunk megérett a pusztulásra, s az angyali tanácsra mindent hátrahagytunk. A tiltásra „Ne nézz hátra!” nem ügyeltem, csak egy pillantásra akartam még látni városom., s ím földbe gyökerezett a lábam. Azóta nincs jelenem, nincs jövőm: az elhibázott pillanat bénult foglya lettem, amit vétettem, bocsánatot nem nyert soha.
Ekkor ismét belépett a Szelíd Szemű kalauz.
– Megváltották már jegyeiket?
– Miről beszél? – néztek amazok egymásra értetlenül.
– A maradás sincs ám ingyen – mondta a Szelíd Szemű cinkos szigorral. – Nem baj, beszélgessenek még egy kicsit. – Azzal kiment.
– Megváltás! Bár létezne olyan! De az időt visszaforgatni nem lehet: gyötrődve szenvedek, míg világ a világ.
Amazok részvéttel nézték az Asszonyt, ki szobortestéből mint börtönből beszélt.
– A mi sorsunk is hasonló, bár poklunk sem izzó, sem fagyott – szólott a Férfi, s a Nőre pillantott.
– Az Úr minket is elhagyott – folytatta ő, fejét leszegve. – Mennyei kertben éltünk, nem sírtunk, nem féltünk soha.
– Sorsunk akkor lett mostoha, midőn az Úr tilalma vágyat szított asszonyomban.
– Ítélet azelőtt nem volt a szívemben – mondta a Nő. – Átkozom a napot, mikor a jót s a rosszat megismertem: ahogy a tiltott almát lenyeltem, tudtam, rossz vagyok, s láttam: mezítelen. Mi nem vagyok, mind ott tornyosult elmémben, nyugtom azóta sincs. Ó, gyötrelmes tudás az, mely így kettészeli a létet!
– Az Úr színe előtt nem volt maradásunk. Elűzettünk: nem maradt másunk, csak a teljesség emléke, miről akkor nem is volt tudomásunk.
– Kínkeserves életünk azóta. Az isteni szóra sorsunk küzdelem lett, s nem csak magunké: minden gyermek, mely a földet lakja, melynek mi vagyunk apja, anyja, minden írmagunk keserve a mi vállunk nyomja.
– Elcsigázott, elfáradt az ember, megállni, megpihenni nem mer, nem lehet. Háború, viszály, éhínség, csalfa eszmék, elfajzott javak, irigység, gőg, romlás, halált hozó szavak; bukás és felkelés, végtelen kettősség. A kényszerű cselekvés börtönébe zárva hajszolja sorsát mind árva utódunk, s velük mi is.
Fáradt fejét a Nő férje vállára hajtja, s az fejét az övére, megviselt testük egymáson pihen.
– Ó mi átkozott bűnösök! Bár visszatérhetnénk oda, hol bennünk volt a teljesség otthona, s nem csapongna örökre tova lelkünk, s egyre távolabb!
– Már megint csak visszaútra vettek jegyet? – mondta a kalauz csípőre tett kézzel az ajtóból. – Visszautazni ennyit nem lehet, így is túl sok jegyet adunk el a múltba, de maguk! Mit egy-két év, pár évtized, a többieknek elég ennyi, de maguknak a történelmen túlra kell visszamenni!
Majd szelídebben hozzátette:
– Pihenjenek egy kicsit. Ily zilált test-lélekkel mit sem lehet kezdeni.
Azzal az Angyalarcúhoz lépett, s homlokára tette kezét: hűvös érintésétől azonmód csillapodott lázas forrongása.
Majd a Dermedt Asszony fejét simogatta meg: a jóleső meleg nyomán a fagyos merevség oldódni látszott, egy kis elevenség költözött belé.
Végül a Férfihoz s a Nőhöz ment oda: puha tenyerétől ellágyult meghurcolt testük. Szelíd álomba gömbölyödtek mindannyian.
– Enyhülést érzek. Mintha kissé visszatért volna belém a lélek – szólt az Angyalarcú, mikor felébredt. – Az Úr mennydörgő szava is alábbhagyott.
– Kegyelem költözött belém. Volna rá mód? A szót is félve ejtem.
– Kérdezni nem mertem eddig: Egyetlen tetten, bármily szörnyű is, elbukhat egy világ?
– A világ vagy önvalónk?
– Talán egy a kettő.
– Járjunk a végére. Bűnünk gyökere közösnek tűnik. Mi volt hát vétkünk végülis?
– Elhagytuk az Úr szent színét.
– S egyúttal önmagunk.
– Talán egy a kettő?
– Nem értem.
– A mennyet én aznap hagytam el, s akkor lettem boldogtalan, midőn „Én” elhagytam „Magam,” mikor érezni kezdém, hogy mi vagyok, nem jó, nem elég. Nagyravágyásomtól meghasadt elmém.
– Hasonló önkívület lelt minket is. Az Édennel egyek voltunk mindaddig, míg akarásunk, s tárgya meghasonlott lélekké tett.
– S engem akkor ért a végzet, midőn bár testem előre ment, szemem s szívem már hátrafelé nézett.
– Ha elhagytuk önmagunk, visszatérni oda nem lehet?
– Visszatérni nem. Ezer éve próbálom.
– Megtérni talán.
– S mit azóta csinálunk, vezeklés?
– Inkább őrültségnek tűnik: az ősbűnt ismétlem szüntelen. Nem vagyok jelen: a múltban „Magam” s itt az „Én,” épp, mint vétkem idején.
– Lelkünk tehát ugyanazzal megváltani nem lehet: csak az új tehet eggyé újra.
Ismét belép a Szelíd Szemű. Az Angyalarcú megszólítja:
– Ki vagy te, kinek érintése minket egy pillanat alatt feloldoz?
– Saját érintésük talán.
– S ki az Úr, kinek mennydörgése minket évezredek óta ostoroz?
– Saját mennydörgésük talán.
– S hol vagyunk?
– Van ám felirat az ajtón. Azért nem szóltam eleddig róla, mert úgyis vakok lettek volna e szóra.
– Megnézem! – szólt s libbent az Asszony, kinek teste nemrég dermedt szobor volt még.
Mikor visszatért, kérdőre se vonták. Áradt róla, látták az üdvözült arcon, szájon, szemen, mit tudtak már ők is: jobb helyen nem lehettek volna.
Kapcsolódó tartalmak:
Podcast: #003 Beszélgetés — Tisztíts meg bűneinktől! (…és bűntudatunktól)
