A szent banyanfát nyolc testvér gondozta.
Elsőnek jött a hajnal: ifjú ikerpár, pillantásuk kirajzolta a fa körvonalát. Az egyik kissé távolabb állt, egészben szemlélte a fát, testvére közelről vizsgálódott: minden egyes göcsörtöt és hajszáleret szemügyre vett.
Gondos kezük, fényes tekintetük megnyitotta az apró sejteket, cseppekben eresztette ki a vizet: arany pára tündöklött mindenütt.
Jött aztán a delelő nap: két tudós férfi, kik a fa tövében értekeztek: mértékről és egységekről szólt az egyik: a fát mint összetett egyenletet fejtette meg; bölcseletről szólt a másik: elmélyülten elmélkedett arról, hogyan szőtték át a kultúrát a hosszú ágak és gyökerek.
Sugaruk ezernyi levélajakhoz ért, melyek továbbadták a tápláló életet: minden ágat, törzset és gyökeret átjárt a fény.
Őket követte két zsenge leány: mályvaszín és bíbor ruhában hoztak alkonyt a fára: körbeölelték, szívből kívántak friss virágot, bő gyümölcsöt minden ágnak. Bezárták az apró sejteket, hogy elegendő vizet tartson meg éjszakára.
Az éjjelt két vajákos asszony hozta: fekete ruhájukon mézszínű csillagok: sugallat keze vezette lépésüket: a gyökereknél megálltak, megérintették a fát, jó éjszakát leheltek rá, édes álmot: pihenést és növekedést.
Így ment ez minden nap, mígnem a szemfüles hajnalikrek egyike megpillantotta a távolban a király hintaját: továbbadták a hírt két tudós bátyjuknak, a fényes napkorongnak. A két tudós azt gondolta: micsoda kiváltság! Erre jő a király, bizonyosan megcsodálja majd a hatalmas banyant, talán le is heveredik alá – nosza gyorsan cicomázták, lenyesték-vágták a kiálló ágakat, elzavarták a mókusokat, madarakat, hogy teljes pompájában mutassák a fát.
Megérkezett aztán az aranyos hintó, díszes vitéz szállt ki belőle.
– A király hírnöke vagyok – mondta, s megvizsgálta a fát, majd odébbállt.
Nem sokra rá még egy hintó, újabb vitéz jött:
– A király hírnőke vagyok – mondta, majd körbejárta a fát, méregetett, vizsgálódott, hümmögött, majd odébbállt.
A két naptestvér buzgón várta az újabb hintót, de más nem érkezett. Jött volna kézen fogva a két alkony-leány, de elkergették őket.
– Nincs most szükség rátok, s a bíborszínű ködre mivel körbevonjátok a fát. Fontos látogatóink vannak.
Hiába tiltakoztak a lányok: meg kell pihenjen a fa: két bátyjuk akarata erősebb volt.
Jött aztán a két éjjel-asszony, de a napkorong őket is elüldözte.
– Nincs most szükség rátok, s a sötét köntösre mivel eltakarjátok a fát. Fontos vendégeink vannak.
Hiába ellenkezett a két asszony: növekedni leplük alatt képes a fa: a férfiak akarata erősebb volt.
Jöttek volna a hajnalikrek is, megitatni a fát, de a két tudós őket is elzavarta.
Teltek-múltak a napok, de nem más jött senki, sem hírnök, sem király. Egy vénséges-vén koldusasszony tévedt arra a hetedik napon. Dühbe gurultak a fényes homlokú tudósok:
– Itt van ez a rút boszorka, púpos háta, görbe orra láttán bárki emberfia elborzadna, nemhogy a király. Kergessük el!
– Menjen innen néném, nincs itt semmi dolga!
Hanem a koldusasszony csak tovább szaglászott a fa körül.
– Beteg a fa: delelő nap tüzén nem él soká: ha az alkony körbefonja, az éjjel, ha álmát hozza, s a hajnal meglocsolja, ereje visszatér.
– Dehogy beteg, dehogy beteg: rengeteg a gyümölcs rajta, erős a törzse, fényes a levele.
– Bizony mondom: utolsó erejét csillogtatja.
De a becsvágyó nap nem törődött vele: elzavarták a koldusasszonyt. Várták, egyre várták a királyt, vagy legalább újabb hírnökét. Teltek-múltak az éj nélküli napok-hetek, s nem jött arra senki emberfia.
Megszólalt egyszer a testvérek fiatalabbika:
– Csakugyan beteg. Foltos a levele. A törzse hangyákkal van tele.
Bátyja azonban rárivallt:
– Neked is elment az eszed?
Leszedte a fáról a hangyákat, letépte az elsárgult leveleket. Tovább vártak.
Egyszer aztán az idősebb testvér arra eszmélt, hogy eltűnt a fivére. Kereste, de nem volt sehol. Hová lehetett? Törte a fejét, de nem jött rá sehogy. Fényesen delelt a nap, de meleget nem adott. Búnak ereszkedett, leült a fa alá. Egy elszáradt ág a fejére esett.
– Édes fivérem! Két öcsém, húgom, néném! Sajnálom, hogy elüldöztelek! – Így fohászkodott, de nem jött felelet.
Egyszer csak, honnan-honnan nem, ott termett a vén koldusasszony.
– Testvéreid keresed? – kérdezte. Bólintott a másik.
Az asszony nem szólt, csak szemével intette: megérintették a gyökeret.
Egyszeriben ott termett a fiatalabb tudós fivér, s mind a többiek. Megfogták egymás kezét, így állták körbe a fát. Az asszony áldást mondott, majd a testvérekhez fordult:
– Egyenlőség, szeretet legyen köztetek. Akkor meggyógyul – azzal elment.
A testvérek egymás nyakába borultak, majd a nap nyugovóra tért. Hűs alkony jött, majd puha éjjel: a másnap hajnalt régi erejével köszöntötte a fa.
Kiemelt kép: kertlap.hu
Kapcsolódó tartalom: #19 Beszélgetés | Maszkok, ébredés, szerelem: A február arcai
