„Köszönjük Neked az életadó tüzet.
Köszönjük a fényt, a lángot, a meleget,
Áldott legyen a Neved érte.”
– mormolta Adél anyja mellett térden a fohászt, ahogy minden este.
Közben félig az arcát leste: vak hála izzása tündöklött rajta.
Majd maga is a lángokba révedt: fény-árnyék játékát fürkészve, de félve nézte:
Hol daliás lovas pajkos táncát látta, hol szörnyű sárkány okádott lángot, mely szinte kitörni látszott a tűzhely-oltár biztos keretéből.
Olykor, ha odakint a fényes napkorongra nézett, elmerengett:
Mily távol van, mégis mennyi fényt, meleget ad:
Sugara mindenhová elér, mégsem vét senkinek.
Hogy e csodás istenségnek egy darabja
Lejött, s most kunyhójukat lakja: nem fért a fejébe.
Ármányt, cselt, árulást sejtett: tolvaj önkényt,
Mely álnok tettét a szín mögött lopódzva váltja valóra.
Anyja naponta rőzsét szedett a környékről,
Azzal etette a tüzet. Mohón falták a lángok
A vékony ágakat, eltüntették egy
Szempillantás alatt: hízott, telt a tűz:
Táplálta anyja buzgó rajongása.
Nőttön-nőtt a kunyhóban a meleg,
Égető forróság lett odabenn:
Levegőt venni is alig lehetett.
Adél ilyenkor a hűs éjszakába menekült,
A közeli patak partjára szaladt,
Megmártotta benne felhevült arcát.
A pirkadat első sugarára tért csak haza.
Egyszer, ahogy a fövenyen hevert, szörnyű álmot látott:
Anyja tűzpiros ruhában táncot lejtett egy nyájas lovaggal.
Egyre sebesebben járták a táncot, Adél szédült, ahogy nézte.
Szólni akart, érezte a bajt, de észre sem vették.
Végre mikor ajkát szólásra nyitotta volna,
Nem látott mást, csak a tűzpiros ruhát,
Mit a lovag kedvére forgatott:
Az asszony, kit megszólíthatott volna
Eltűnt.
Elfogytak hamar a ház körül a venyigék.
S egy szép napon Adél döbbenve látta,
Hogy a tüzet nádkunyhójuk egy szála táplálja.
Kérdően nézett anyjára
De az csak annyit felelt:
„Hiszen kiállt ez a szál,
Észre sem vesszük,
Hiánya nem fáj senkinek.”
Hanem Adélnak nagyon is
Fájt az első nádszál halála
S több száz társáé
Kiket a tűz lángja
Elemésztett.
Fogyott
A ház
Nem
Volt
Már
Meleg.
Eltűnt
A kint
A bent
Ajtaja
Ablaka
Zegzuga
Minden fala.
Anyja kezében
Az utolsó
Nádszál vacogott.
Ahogy nyújtotta,
A mohó láng
Belekapott ingujjába
Szoknyájába harapott
Megragadta
Egész testét
Utolsó táncát járta
Majd egy nagyot
Lobbanva
Elhallgatott.
Egymás martaléka lettek
Léleknek, testnek
Csak a hamva maradt.
Sírt Adél sokáig keservesen,
Mihez fogjon most, mi tévő legyen?
A fájdalomtól mozdulni sem tudott
Gyászolták könnyei
A szívéből szakított darabot.
Végül úgy határozott
A hamvakat a közeli
Patak ölébe adja,
Elúsztatja hullámain.
Felkelt hát,
Hogy anyja emlékét összeszedje
Mikor azonban kézbe vette
Váratlan kincsre lelt:
A hamvak közt egy nyakéket
Talált láncon.
Rögtön felismerte
Az egyszerű kő-medált,
Mit anyja lánykorától szíve fölött viselt.
A nyakába akasztotta,
A hamut pedig ruhája gyolcsába
Fogva vitte a patakhoz
S fodraira bízta.
A lágy hullámokat figyelve
Eltűnődött: hajléka hol lesz ezután?
Ahogy az áttetsző víztükröt nézte
Medrében nagy, lapos kövek ötlöttek szemébe.
Fogta magát, a vízbe gázolt,
Kihozott annyi követ
Amennyit bírt,
Estére a partra heveredett,
Majd másnap, harmadnap még többet keresett.
Így folytatta hét napon át.
A köveket
Aztán egymásra
Tette: egyiket a másik
Után. Biztosan dolgozott
Keze, mintha mindig is ezt csinálta
Volna: szépen egymásra pakolva rakta őket sorba.
Fal emelkedett, tér kerekedett, sarkak nyíltak, meghitt zegzugok
Fény-árnyék, kint-és-bent, ajtó és ablakok: állt a ház a patak partján.
Kapcsolódó tartalom: #018 Beszélgetés |Ne befordulj, hanem befelé: a sötét és hideg január
kiemelt kép: Pexels
