Tó tükrében, égszínkékben csodás alak képe látszik: míves szobor honol színén: nap közben a víz fodra játszik vele. Ékes, karcsú női idom, dús keblei, büszke álla, nád dereka híre járja a környék falvait.
Jaj, de nehéz, merev a kő, nem hajlik a kedves szóra, napsütésre: lakóját ősanyáknak ősi átka tartja fogva. Éjjelente lopva, settenkedve zsenge leány apró teste bújik elő a sötét vájta résen; haját mossa, szomját oltja tükrefosztott tóvizében.
Haja lebben, mozdul, táncol egyre sebesebben, míg a hajnal tetten éri: napkeltére visszatér szép börtönébe.
Délceg lovag, vitéz lovag járja a poros utakat a vidéken: fényes páncélján, hegyes sisakján ezüstösen csillog a nap. Mind bámulja, megcsodálja, s egyben féli, aki látja.
Jaj, de nehéz, merev a vért, ólmos súlya földre húzza: lakóját ősapáknak ősi átka tartja fogva. Éjjelente a páncélt levetve ifjú legény lép a tóhoz: arcát mossa, szomját oltja, s megpihen a fövenyre heveredve.
Édes álma elringatja, hűs szellő, nád cirógatja, de a nap első sugarára, talpra állva vértet ölt, s elindul, hogy nehéz útját újra járja.
Egyik éjjel, tó vizével ahogy ajka összeér, halk neszt hall: fürkésző pillantása két fénylő szembogárra lel. Megigézve figyel, mintha látomása volna, nem sejtett fohásza válna valóra. A tünékeny másik nem szalad el: óvatosan közeledik, megtorpan, vár, egyre nagyobb a szembogár, illatfelhő vonja körbe, beleomlik a balzsamos, meleg ködbe, mintha a tó vize fonná körbe: édes mélyén elveszik.
Pirkadatkor az összefont test-lélek kettéválik, börtönükbe visszatérnek, de az este halk szavára a tónál újra egymásra talál az ifjú s a leány. Szerelmükből élet fogan, csöppnyi fiú, kit boldogan ringatnak éjjel. Nappal, amíg távol vannak, a parton egy verembe rejtik.
Tónak mélyét tündér lakja, ki magát ritkán mutatja, de a fiúcskát megsajnálja, felveszi szép habkarjába, s napnyugtáig, míg szülei visszatérnek, lágyan dajkálja, vigyázza.
Forog, nevet, lépked, szalad, pár esztendő alatt daliás legénnyé lesz a fiúcska. Még alig pelyhedzik álla, mikor egy hajnalon arra eszmél, hogy zord szél fúj, a tó partján két szülője várja, s egy hatalmas kőalak.
– Mi bánt édes anyám, apám, s mit keres köztetek ez az óriás kőpáncél?
– Édes fiam – szól az anyja, – eddig gondtalan volt életed, habokkal játszva, a tóban úszkálva, a fövenyen hemperegve, fára mászva töltötted kedvedet. De megnőttél: eljött az óra, hogy az ősi szóra kiszabott terhedet te is velünk vigyed.
A legényke apjára néz, ki bánatosan bólogat. Nem marad más: szót fogad a szülői intelemnek, s a kőpáncélba bújik: csetlik botlik a súly alatt, roskadozik, de valahogy állva marad: „Elbírod, hát cipeld magad” – mintha ezt vélnék szülei, s magára hagyják a szegény kis legényt.
Nap nap után hordja terhét, tovább nem nő: esztendő esztendőt követ, s az eleven kis legény emelt fővel sorvad a merev páncél alatt. Kétség kúszik szívébe, s egyik éjjel a tó vizébe sírja bánatát.
Egykori dajkája, a tó tündére meghallja a szavát, s hozzá siet:
– Mit tehetek, édes fiam, hogy enyhítsem bánatod?
– Kedves néném, édes dajkám, halld szavam. Lázadó s gyenge nem vagyok, de haszontalan vagyunk rabok: én, s jóatyám- anyám. Értelmetlen lankadunk, tenni semmit sem tudunk így magunkért, s másokért sem. Csakugyan ennyi lenne az élet? Egy elátkozott, megkövült ítélet, mit napvilágnál, mégis vakon hordozunk? Arra kérlek, ha tudsz, segíts megszabadítanom magunk.
Tó tündére a bátor fiút végigmérve így szól:
– Édes fiam, holnap éjjel hívd el úszni szüleid. Vezesd bennem mélyre őket: pirkadatig partomra vissza ne érj. Meglátod, hogy mi lesz aztán, ne félj, megsegítelek.
Úgy tett a legényke, ahogy a tündér mondta: midőn beesteledett, a tóba invitálta szüleit. Úsztak-úsztak egy darabig, mikor megszólalt az anyja.
– Menjünk, fiam, ki a partra, mélyül a tó.
– Ússzunk csak egy kicsit beljebb – szólt a fiú.
Majd megszólalt az apja.
– Forduljunk meg, az eget sötét felleg takarja.
– Menjünk csak egy kicsit beljebb, pislákol még a holdsugár – szólt a fiú, s tovább úszott. A tó közepére értek. Hirtelen korom sötét lett, s örvényleni kezdett a víz: húzta őket le a mélyre, le a tónak fenekére.
– Jaj, itt veszünk! – kiáltott fel apja, anyja, de a fú nem hagyta, hogy úrrá legyen szívén a félelem. Örvény mélyén, tó fenekén elérte szülei kapkodó kezét, megtartotta, ahogy forogtak, addig fogta, míg szép lassan megnyugodtak. Ős árnyakat véltek látni: homályosat, ismerőset, agg férfiakat és nőket, ahogy suhantak körülöttük, gyorsan, egyre sebesebben, mígnem a sodrás hirtelen a felszínre lökte őket.
Fenséges hajnal hasadt, s vetett bíbor-arany sugarat a tó színére. Csillapodott hullámain partot érve álmélkodva nézett szét a nő, a férfi s az ifjú. Tekintettek körbe, kémleltek a messzeségbe, de a szobornak, a vértnek, s a kőpáncélnak, hűlt helyét találták csak: a többit elmosta a tó tündére.
Kapcsolódó tartalom: #011 Beszélgetés | Szokd meg új önmagad!
