Laura szétnézett a romok között. Különös módon üde kíváncsiság járta át: mint leégett kastélyuk leomlott falai, melyek között most szabadon fújt a szél, s időnként átröppent egy madár, oly zegzugos lett a szíve is. Semmihez nem fogható érzés volt így látni otthonát, melyben korábban mindig rend uralkodott.
A szobalány pontosan napkelte után egy órával ébresztette, megfésülte, felöltöztette, vagyis „rendbe szedte,” királyné anyja szavajárása szerint. A szobalány érkezéséig nem volt szabad mutatkoznia, még csak az orrát sem dughatta ki szobája ajtaján. Mikor aztán elkészítették, mindig ugyanazon az útvonalon kellett lemennie az ebédlőbe, nem bámészkodhatott, ha elcsalta a figyelmét egy virág vagy egy mókus, amit a kastély hatalmas ablakán keresztül pillantott meg, megfeddték, hogy megint elkésett az étkezésről.
Reggeli után hangszeres lecke, pontban délben ebéd, majd félóra séta a kertben, szigorúan séta, nem ám szaladgálás. Aztán a hímzésén kellett dolgoznia, majd a vacsorához készülődnie a szobalány segítségével, ami sokkal több időt vett igénybe, mint a reggeli készülődés, hiszen királyi otthonukban mindig ünnepélyes alkalom volt a vacsora, melyre gyakorta vártak vendégeket, akik előtt Laurának királylányhoz méltóan kellett viselkednie.
A kastély kőfalai megingathatatlanul jelképezték számára ezt az örökérvényű rendet, egészen néhány héttel ezelőtti álmáig, melyben a kastély összeomlott.
S lám most itt állt a romok között, s ámulattal figyelte a cinegét, aki esővizet ivott a félbetört kőfal repedéséből.
Ujjait végighúzta a hamuval borított márványpadlón, és meglepetésére beleakadtak valami szabályos kis kerek dologba: édesanyja gyöngysorából volt a középső nagy gyöngy. Gyakran hordta ezt a gyöngysort, mely Laura szemében mindig olyan hidegen csillogott anyja nyakán, királynői méltósággal ruházva fel az egyébként is előkelő arcot. Laura szívét mély bánat járta át, ahogy arra gondolt, hogy akárcsak a gyöngysort, édesanyja királynői nyakát, arcát sem érinthette meg soha. Jól esett most anyjából kezébe venni egy darabot: sokkal barátságosabb volt így a gyöngy megsárgultan, a hamutól koszosan: Kissé meg is melegedett Laura tenyerében.
Laura nagyot sóhajtott ahogy felállt és „kinézett” az udvarra: mi lesz most vele? Elhatározta, hogy felkeresi a kertészüket, egy jóságos asszonyt, aki túlélte a tűzvészt. El is ment hozzá, az asszony melegen fogadta.
– Otthonom a tiéd, ételem, italom megosztom veled, édes leányom.
Miután Laura kissé megmelegedett, éhségét, szomját csillapította, házigazdája azt javasolta, látogassák meg együtt a leomlott kastélyt. Egy nagy sétát tettek a kertben, ahol a kőkaput, a nagy robusztus fákat itt is tönkretette a tűzvész, a kertész által nemrégiben ültetett gyönge kis virágok azonban csodás módon érintetlenül tündököltek a fűben.
– Segítsen, édes néném, megmondani, mihez kezdjek.
A kertész válaszul a kert közepén lévő kerek tóhoz vezette Laurát.
– Nézz bele, édes leányom.
Laura vonakodva tett eleget a kérésnek. Nem szeretett belenézni a tóba. Valakitől egyszer azt hallotta, hogy el van átkozva, s ha beleesik, meghal. Ezért csak néhányszor mert a tó közelébe merészkedni, s félve belepillantani a víztükörbe. A víz fölé hajolva most is azt látta, mint annakidején, kislánykorában: A mögötte lévő fűzfák és az ég ott lebegett a tó felszínén, de ahol neki kellett volna lennie, ott nem volt semmi. Majd ahogy egyre közelebbről bámulta a vizet, mintha egy árnyalakot, egy esetlen kis manót vélt volna megpillantani. Szomorúan fordította el a fejét.
– Mint mond neked a víztükör?
– Hogy nem vagyok királylánynak való, nem vagyok semmilyen. Édesanyám is gyakran mondta…
– S szeretnél királylány lenni?
Laura egy kicsit gondolkodott, majd megrázta a fejét.
– Hát mi szeretnél lenni?
Laura a szemébe nézett:
– Kertész.
– Ennek semmi akadálya – mondta mosolyogva a kedves asszony.
– De igen – felelte Laura makacsul. – Kertésznek sem vagyok való.
– Miből gondolod?
– Alig lehettem ötesztendős, mikor egyszer atyámuram elé álltam, s megmondtam neki, hogy én bizony nem leszek királyleány, hanem kertész leszek.
– És mit felelt?
– Azt mondta, tehetek egy próbát. Ad nekem pár virágmagot: ha kihajtanak s szép virággá serdülnek, lehetek kertész.
– És mi történt?
Laura lehajtotta a fejét.
– Nem kelt ki egy sem. Gondoztam őket pedig, minden nap öntöztem, s figyeltem, hogy nőnek-e.
– Maradt a magokból?
– Egyet megtartottam – mondta Laura, majd előhúzta a magot a zsebéből, és átnyújtotta a kertésznek. Az gondosan megvizsgálta.
– De hisz ez nem virágmag.
– Hát milyen?
– Semmilyen. Fekete márvány. Nem csoda, hogy nem kelt ki.
Laura nem szólt, csak döbbenten nézett maga elé.
– Ne búsulj, kedvesem – mondta meleg hangon a kertész. – Majd én adok neked igazi magokat.
Laura nagy örömmel szorította tenyerébe a kertésztől kapott magokat: tényleg máshogy néztek ki, mint amiket annakidején királyapjától kapott. Szaladt elültetni őket. A kertész mosolyogva követte. Gondosan kiválasztottak egy óvott kis helyet, felásták, s Laura elvetette a magokat. Teltek a napok, a kislány türelmetlenül várta, hogy kihajtsanak a virágok. Félelem szorította össze a szívét.
– Mi lesz, ha ezek sem kelnek ki? – fordult aggódva a kertészhez.
– Ne aggódj, kikelnek – felelte ő, és megsimogatta Laura fejét. – Hozz egy kis hamut a kastélyból, az termőbbé teszi a földet.
Laura beszaladt a romok közé, s ahol anyja igazgyöngyét találta, két tenyerét összehúzta a márványpadlón, amíg tele nem lett hamuval, s óvatosan odavitte a virágágyáshoz, majd rászórta. Reggelre aztán kis zöld hajtások jelentek meg a földön. Laura tapsolt örömében.
– Vajon milyen virágok lesznek? – kérdezte kíváncsian a kertészt.
– Milyet szeretnél? – felelte az, mosolyogva.
– Kék ibolyát.
Volt ám aztán hatalmas csodálkozás s öröm mikor harmadnapra kék ibolyát termettek az apró kis növények. Laurát onnantól nem lehetett megállítani. Ültetett még kankalint, kamillát, jácintot, nefelejcset és margarétát.
– Nagyon szépek a virágaid – mondta kedvesen a kertész. – Mit szólnál, ha most ültetnénk valami ehetőt?
Laurának nem kellett kétszer mondani, másnapra teleültette a kertet a kertésztől kapott eperrel, málnával, piszkével.
– Alig várom, hogy ehessünk róluk! – mondta lelkesen.
– Várj csak türelmesen, ezeknek több idő kell.
Ahogy teltek a hetek, a hónapok, a kislány sokmindent megtanult a növényekről. Mindeközben igen megszerette a kedves kertészt, ki úgy viselte gondját, mint ő a virágainak s a gyümölcseinek. Laura folyton ott járt a nyomában, s nem volt számára nagyobb öröm, mint kézenfogva bejárni vele a kertet. Egy nap így szólt a kertész.
– Édes leányom, nézzük meg megint a tavat.
Mikor a tó partjához értek, a kertész biztatására Laura belepillantott a víztükörbe. Meglepett arcát látva szelíden faggatta.
– Mit látsz, édes leányom?
– Egy gyönyörű teremtést: téged édes néném!
A kertész nem szólt, csak mosolygott. A következő hetekben újabb gyümölcsöket ültettek, s egypár zöldséget is. Egy nap Laura így szólt a kertészhez.
– Édes néném, nem ültethetnénk fákat is?
– Hogyne ültethetnénk édes leányom.
Nosza, ültettek egy fügefát, egy szilvafát és egy tölgyfát még aznap.
– Ezeknek sok idő kell – mondta Laura bölcsen.
– Bizony ám – felelte a kertész kedves mosollyal. – De meglásd, milyen szépek lesznek, milyen édes gyümölcsöt hoznak majd, ha egyszer megnőnek!
– Kivéve a tölgyfát.
– Az pedig árnyékot ad a nap tüzétől: jó lesz a tövében megpihenni.
Teltek-múltak a hetek, Laura és a kertész nagy örömmel és odaadással gondozták a kertet. Egy nap a kertész így szólt a kislányhoz.
– Édes lelkem, megtanultál életet adni, gondoskodni a növényekről, ha szétnézel, pompás virágok, édes gyümölcsök vesznek körbe, egy szép napon pedig a fáid is megnőnek és termést hoznak. Nincs már rám szükséged, hazaköltözöm, de bármikor meglátogathatsz, ajtóm nyitva áll előtted. Azzal búcsút intett Laurának, s hazament.
Mikor másnap Laura felébredt, szokásos reggeli sétájára indult, amit először tett meg egyedül. Egy kedves kis dalt dúdolt magában, nem is figyelte, merre viszik a lábai, arra ocsúdott fel, hogy ott áll a tó partján, s a vizet nézi. A víztükörben a fűzfák lágyan fonták körbe kedves, szépséges alakját. Laura elmosolyodott. Majd hirtelen merész ötlete támadt: letérdelt a tó partjára, két tenyerét a hűs vízbe mártotta, összezárta, s a friss vízzel megmosta arcát. Majd újra belemártotta a tenyerét a vízbe, ajkához emelte, és belekortyolt: hihetetlenül jó íze volt, azonmód csodálatos frissesség járta át.
Laura megkereste az agyagkorsót, amit a kedves kertésztől kapott, és csordultig töltötte a tó vizével. Aztán fogott egy kosarat, és teleszedte gyümölccsel. Elment a kertész házához: az ajtó nyitva volt, de a kertész nem volt otthon. Laura az asztalra tette a korsó vizet és a kosár gyümölcsöt, majd visszament a kertjébe.
Kapcsolódó tartalom: #005 Beszélgetés | Hogyan segítsek neked?
