Volt egyszer egy kicsinyke fa, félreejtett magról sarjadt a király udvarán. Nőtt, növögetett, ahogy tudott, napfényt eleget nem kapott: a vár rozoga kőfala árnyékot vetett, mint elfeledett szigetet, kerülte a fény.
Vizet sem kapott, mint szándékkal vetett társai, kiket sűrűn öntözött kertészek hada: esővízből, harmatból, s reményből élt a kicsinyke fa.
Esztendő telt esztendőre: a harmadik tavasszal ezer rügy kelt minden társán: elámult a fácska a többiek virágzásán. De hiába nyújtogatta saját csupasz ágait, akárhogy próbálgatta, illegette magát, nem kelt rajta virág, még bimbó sem. „Majd jövőre!” mondogatta.
Új tavasz jött, s ment tova: csemete maradt a fa, két újabb évbe telt, hogy végre virágot hozott. Apró volt, s halovány, de virág: óvatos öröm, félszeg büszkeség járta át a kicsinyke fát.
A következő évben a többi fa termést hozott: roskadozott águk a sok gyümölcstől. Vágyakozva nézte őket, a sudár, gazdagon termőket, de érezte, hogy ágai nem elég erősek még, hogy elbírják a termés súlyát. „Majd jövőre” fogadkozott. De apró virága nem illatozott, s a méhek nem lepték be, nem porozták, mint a többi fát. „Maradok még virág.” hajtogatta. „Majd jövőre termést hozok.”
Múltak az évek, s méhek helyett csak a kétség lepte el a fát. Nem volt már csemete, de termővé nem érett.
Egyik nap arra tévedt egy ördög, s így szólt:
– Látom, nem fogan gyümölcsöd. Segítek, ha ígéred, hogy termésedből egy az enyém lesz.
„Egyetlen gyümölcs” – töprengett a fa – „nem nagy áldozat.” S ráállt az ördög javaslatára.
Az újabb év tavaszára ismét virágot hozott, s ezúttal körbevették a méhek. Az ígéret megfogant: nyárra több tucat gyümölcs nőtt, kerekedett ágain. Nagy örömét lelte bennük, édes terhük boldogan viselte.
Mielőtt azonban eljött az idő, hogy a sok gyümölcs beérjen, egy esős éjen titkos métely fertőzte meg, s heteken belül mindegyik megrohadt: a fa majd meghasadt gyötrelmében. Egyetlen gyümölcs maradt csak épen, lombja tetejében: féltve óvta, takargatta, ahogy tudta, de egyik nap megjelent az ördög, és így szólt:
– A jussomért jöttem. – Azzal fekete hollóvá vált, felszállt a fa tetejére, s letépte az ép gyümölcsöt.
Reményét hogy leszakították, nem éltette már semmi a fát, a pusztulást kívánta: várta, hogy egy vihar súlyavesztett testét tövestől kitépje, vagy villám hasítsa ketté, s véget érjen értelmetlen léte.
Hetekig tengődött így, mikor egy nap arra járt egy bölcs asszony, s a fejére pottyant a fáról egy elsorvadt gyümölcs.
– Nahát, mi történt veled, szegény kis fa? – szólt, ahogy szemügyre vette a beteg fát. Cinkévé változott, felröppent lombjához, s leszedte mind az elrohadt termést, az apró férgektől is megtisztogatta.
– Eljövök holnap is – ígérte.
S csakugyan másnap is eljött, cinkévé változott, a fa egyik ágára röppent, s dalba fogott. Ködös ősz volt már, síri csend a tájon, csak a cinke éneke szólt: arról dalolt, hogy lesz még tavasz a téli álom után. A fának kedves volt a madár éneke, hálásan tartotta kis testét, s ringatta ágán, ahogy őt a dallam.
Egy nap három ember jött a fához: kezükben balta. A cinke félbeszakította dalát, leszállt a földre, s visszavált asszonnyá.
– Mit akarnak? – kérdezte a három embert.
– Kivágjuk ezt a fát, s tüzelőt aprítunk belőle. Gyümölcsöt nem hoz, haszna nincs, elcsúfítja a kertet.
– Kis türelmet. Adjanak még három évet, s ha a Jóisten is úgy akarja, a leggazdagabban termő fa lesz a kertben.
Egymásra nézett a három favágó: hitték is, nem is az asszony szavát, de végül békén hagyták a fát, s odébbálltak.
– Inkább ezt a rozoga kőfalat kéne lebontani – szólt utánuk az asszony. – Eltakarja a napot, s a kövek még ráomlanak valakire.
Szeles, vizes őszt havas tél követett. Az asszony minden nap kijárt a fához: vigyázta álmát, s ügyelt, hogy ki ne vágják. Eljött aztán a tavasz. A lebontott kőfal helyén gazdagon áradt a fény, s öntözte a fát: nőttek is rajta a rügyek, rengeteg virág borította nemsokára. A legszebbet hálából a kedves asszony hajára hullatta a fa, körbelengte illata fátyolával. Amaz gyakorta cinkévé változott, s dalolt, amíg a méhek serényen zsongtak körülötte.
Száraz nyár jött az üde tavasz után, de a fán nem fogott az aszály, mert az asszony naponta locsolta. Kerekedett is terebélyes lombja, hűvösével oltalmazta gondozóját, ki szívesen heveredett a tövébe. Karcsú ágain szorgosan nőtt új termése, s mi kártevő féreg kúszott közelébe, a cinke azt csőre hegyére tűzte.
Őszre aztán mind beért: a fa repesett örömében; jótevője alig győzte szedni a mézédes gyümölcsöt: elhívta a falubéli gyermekeket, hogy azok is egyenek belőle.
A harmadik esztendőre annyi gyümölcsöt termett, hogy a kertészeknek is segíteni kellett szedni; társai, a vár népe, de még a király s a királyné is csodájára jártak a mennyei gyümölcsnek, s a gyönyörű fának.
Kapcsolódó tartalom: #012 Beszélgetés | Gátfutás zsákban — Nőként megismerni önmagad
kiemelt kép: Ingrid Duchesne/Pexels
