Élt egyszer egy fiú, kit Péternek hívtak. Korán elszakadt otthonról, szülői házára alig emlékezett. Nem volt semmi mása, csak egy tarisznyája, egyedül bolyongott egy sűrű erdőben. Ment, mendegélt ösvényt keresve, mígnem egy este találkozott egy magaforma fiatal legénnyel.
A fiatalabb vállán is, kit Zalánnak hívtak, csak egy tarisznya lógott; maga sem tudván, merre menjen, Péterhez csapódott. Mentek egy darabon, egyszer csak megláttak még egy fiatal fiút, ki ugyancsak a kiút felé igyekezett, bár nem tudta, merre van. A két idősebb magához intette: látták, hogy az apró legény valami súlyosat cipel a hátán.
Köszöntötték, megkérdezték a nevét: a fiúcska azonban csak szomorúan lehajtotta a fejét. Amazok hívták, hogy tartson velük. Elnevezték Attilának.
Mentek egy jó darabon, elfáradtak, leheveredtek hát egy fa tövébe.
Péter, előhúzott egy varázspálcát a tarisznyájából. A másik kettő érdeklődve nézte.
– Jóanyámtól kaptam – mondta. – Jó hasznát vesszük majd: bármilyen ételt, italt elő tudok teremteni vele! Hát a ti tarisznyátokban mi van? – kérdezte kért társát.
Ezután Zalán is a tarisznyájába nyúlt, s előhúzott egy kardot.
– Jóapámtól kaptam. Jó hasznát vesszük majd, ha ágbogas erdő vagy fenevad jő velünk szembe az úton.
– Hát a te tarisznyádban mi van? – kérdezték Attilát. Az csak a fejét rázta: valami nagy ormótlan dolog dudorodott bevarrt szájú tarisznyájában.
Nemsokára felkerekedtek, s tovább indultak.
Legkisebb társukat egyre faggatták: ugyan, mutassa meg, mi van a tarisznyájában, de Attila szája, akár a tarisznyáé, mintha be lett volna varrva: kullogott csak csöndben, de kitartón, s cipelte hátán a nehéz terhet, miről azt sem tudta, micsoda.
Egyszer aztán egy tisztásra érve gyönyörűszép tündérkisasszonyt pillantottak meg. A lány Péterhez fordult.
– Kedves arcú, bátor legény! – szólította meg. – Légy az enyém, maradj itt velem.
Szép volt a tündérlány, hogy káprázott bele Péter mindkét szeme, de így szólt.
– Nem tehetem, szépséges leány. Két társamnak szüksége van rám. – S azzal tovább indultak.
Nemsokára megint egy tisztásra értek, melyen ugyancsak egy szépséges tündérleány állt. Ez Zalánt szólította meg:
– Kedves arcú, vitéz legény! Maradj itt velem, légy az enyém.
– Nem tehetem – felelte Zalán. – Két társamnak szüksége van rám.
Harmadjára is egy tisztásra jutottak, s azon is találtak egy tündérleányt. Ez Attilához fordult.
– Nehéz terhet cipelsz. Hagyd itt nekem, bármi is legyen: könnyebb lesz az út hegyen-völgyön át: koloncod feledve vigadhatsz társaiddal gondtalan.
Attila azonban csak a fejét rázta, így hát tovább indultak. Attilát igen meggyötörte az út, de két társa segítségére volt: Péter itatta, etette, Zalán elvágott előle minden akadályt. Így mentek három esztendőn keresztül, s közben igen jó barátok lettek.
Egyszer egy kietlen, puszta helyre értek, melynek közepén állt egy ház.
– Ez az én házam! – kiáltott fel örömittasan Péter, felismerve szülőházát.
– Az én házam is! – kiáltott Zalán csodálkozva.
Attila csak heves fejmozdulatokkal jelezte, hogy bizony ez az ő szülőháza is.
– Akkor bizony testvérek vagyunk! – örvendezett Péter, s megölelte két öccsét.
Nekilódultak, hogy beszaladnak a házba, azonban hirtelen sötét verem fenekén találták magukat. Előre, hátra nem tudtak menni: mentek hát jobbra s balra, de úgy tűnt, a hosszú, mély árok körbeér a ház körül.
– Mitévők legyünk? – néztek egymásra tanácstalanul.
Attila ekkor jelezte két társának, hogy nyissák ki a tarisznyáját: Péter fényt gyújtott a varázspálcával, Attila odatartotta Zalánnak a tarisznyát, az meg széthasította a kardjával. Hát látják, hogy a tarisznyában a hatalmas tárgy nem más, mint egy kő!
– Ezt cipelted eddig! – szólt szánakozva Péter.
– Mi hasznát vesszük egy kőnek? – kérdezte Zalán.
Attila azonban megfelelt nekik, mintha bizony az ő száját nyitották volna szét a karddal az imént.
– Igaz testvéreim vagytok, nem hagytatok el az úton: pedig nem sok örömötök telt bennem, hasznotokra sem voltam. Nézzetek csak amoda: kicsit sekélyebb ott az árok, gördítsük oda a követ.
Úgy is tettek.
– Most álljatok a vállamra! – szólt Attila.
– De hát te vagy a legkisebb!
– Ne törődjetek azzal. Etettetek, itattatok, megvédtetek egész úton, azon kívül háromévnyi cipekedésben igen megerősödtem.
Mikor aztán könnyedén a vállára kapta két fivértét, látták, hogy igazat beszél. Péter, aki legfölül volt, elérte a felszínt. Felhúzta Zalánt, aki lenyújtotta kardját Attilának, s kihúzta a veremből.
– Hát a kővel mi lesz? – kérdezte Attilát.
– Arra már nincs szükségünk – felelte öccse nevetve.
Azzal fogták magukat, s betértek az otthonukba. Szépen felújították, s éltek benne békében, boldogságban.
Kapcsolódó tartalom: #007 Beszélgetés | Azok a régi fiatalok!
Fotó: Fortepan / Miklósy Judit
