Tilia

Gyöngyösi-Szabó Anna írása

– Esetleg kint is hagyhatja – szóltam, mert nem úgy tűnt, hogy a hatalmas fakereszt befér a rendelő ajtaján. Meg is bántam rögtön, ahogy találkozott a tekintetünk: egyértelmű volt, hogy a kereszt nélkül nem jön be. Megfogni nem mertem, annyira hozzá tartozott. Szélesre tártam hát az ajtót: így befért.

Hellyel kínáltam a kanapén. Leült, de a keresztet nem tette le, vállára fektette a végét.
– Nem nyomja a vállát? – kérdeztem.
– Megszoktam – volt a rövid válasz.
– Miért hozta magával?

Úgy nézett rám, mint aki azt latolgatja, hogy biztosan jó helyre küldték-e.
– Nem ismer fel? – kérdezte.
Bólintottam, jelezve, hogy megtörtént. Ettől kissé megnyugodott.
– Miben segíthetek?
Rövid gondolkodás után így szólt.
– Rettentő feladat szabatott reám – mondta, majd elhallgatott.
– Miféle feladat?
– Ítélni élőket és holtakat… de hisz tudhatná, bölcs asszony hírében áll. Mint meg vagyon írva Atyám terve, a sors, mely a Földnek lett elrendelve, kezem által végeztetik: mind, ki a világ sarja, megmérettetik nemsokára. Mind, ki igaz, él örökké, de kik bűnösökké váltak, számukra nincs vigasz. Ugyanakkor…
– Ugyanakkor?
– Igen zaklatott az elmém: eljövendő tettem súlya nyom, ijeszt e roppant feladat: sok kétség, s átkos gondolat kísért.
– Megértem a vívódását – mondtam – s hogy elkél a segítség, egy ilyen nehéz helyzetben.

Megrázta lehajtott fejét.
– Támaszra nem szorulhatok: szenvedésre s megváltásra kárhoztatott jó Atyám.
Ekkora már nagyon megsajnáltam: jobbnak láttam, ha aznap nem kínzom tovább.

*

– Mit gondol a végítéletről? – kérdeztem, mikor legközelebb eljött. A keresztet ismét elhozta, s a vállának támasztotta. Kérdésemre nem felelt azonnal: megrökönyödés, zavar, szenvedés, sóvár remény ült az arcán. Ilyen Krisztust se láttam még.
– Éreznem, gondolnom nem szabad mást, csak mit kiszabott az Isteni Akarat.
– Mégis, mit gondol?
– Áruló eszmékkel kísért a Sátán.
– Nem minden hang az övé, mi Atyja ellenében szól.

Kis habozás után óvatosan megszólalt.
– Folyton nő, formát vált az ember: mi benne örök, változásban nyer teret; örök élet jutalmával, kárhozat félelmével gyermek életet élhet csupán. Az Ítélet megfagyaszt múltat, jelent, jövendőt: sújtja az esendőt, de a bölcset is.
– S mi lenne, ha nem hozná el az ítéletet?
– Azt nem lehet, szent kötelesség szorítja kezem.
– Egyszer már feláldozta magát az emberiségért.
Nem szólt, csak lesütötte a szemét.
– Gyanítom, nem önszántából…
– Miért szítja kétségem, fűti árulásom? Parázs volt eddig: eloltani jöttem, s most lángol körülöttem!

*

Attól féltem, nem jön többé: eltelt egy, két, három hét. Végül újra megjelent, beesett arccal, csontsoványan.
– Milyen ma a kereszt? – kérdeztem együttérzéssel.
– Nehéz – felelte.
– Ön csinálta?
– Igen. Asztalos vagyok.
– Jó nagyot készített.
– Csinálhatnék újat…
– Mit gondol, tudna egy kicsit kisebbet, könnyebbet?
– Megpróbálom.

*

A legközelebbi alkalomra már az új kereszttel jött. Egy kis megkönnyebbülést láttam az arcán.
– Szereti a mesterségét? – kérdeztem.
– Nagyon is. De nem tudom, kereszten kívül tudnék-e mást készíteni.
Az ablak felé pillantott.
– Nézzen csak ki, megtartom addig – mondtam.
– Azért még ez is nehéz.
– Nem baj.
Felállt, és óvatosan a vállamra rakta a keresztet. Volt azért némi kíváncsiság is a szemében: latolgatta, elbírom-e, elviselem-e. Odalépett az ablakhoz, melyen keresztül hársfavirág illata áradt be a szobába. Behunyta a szemét, és mély levegőt vett.

*

A következő alkalommal már a szoba sarkába tette a keresztet. Mesélt mindenféléről, csak néha sandított óvatosan a sarokba. Így ment ez a következő hetekben, mígnem egy nap üres kézzel jött.
– Hát a kereszt? – kérdeztem az ajtóban cinkos mosollyal.
– Otthon hagytam – felelte, és visszamosolygott.
Már hetek óta nem említette, nem állhattam meg, hogy meg ne kérdezzem:
– A végítélettel mi lesz?
– Az el csak akkor jő, ha én elhozom – mondta derűsen.
– Már letett róla?
– Egyelőre úgy kegyelmes, ha a világot s magam feloldozom alóla.
– Mihez kezd most?
– Házat építek: ablakot, ajtót vések, széket, asztalt, ágyat faragok, a kertbe lugast, padot készítek.

Nem láttam utána, de pár héttel később egy fából faragott apró kincsesláda hevert a lábtörlőmön, benne hársfavirág.

Kapcsolódó tartalom: #008 Beszélgetés | Szabad. Vagy?

kép forrása: gardenerspath.com