Nem emlékszem pontosan, hogyan és mikor jelent meg a tarot az életemben. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy ott van, persze az is lehet, mindig is ott volt, csak valami eltakarta előlem egy időre. Vagy talán elrejtőzött valamiért, esetleg mimikrit használt, nehogy avatatlanul kárt okozzon a fejlődésemben.
Végül is mindegy. Szépen beszüremkedett az életembe és áthatotta, mint gombafonalak az erdei talajt, mélyen, titokban, különleges-titokzatos módon. A rituálé hívta elő rejtekéből, amikor ébredezni kezdtem. Derengő hajnalokon ültem a szemem lecsukva még vagy résnyire nyitva magam elé közel a semmibe. Csend. Légzés, amire igyekszem feltekerni csapongó tudatom. Itt a vetítővászon szurkos fekete, rajta teremnek a dolgok, a gondolatok, megfoghatatlan intuitíciók, hexagrammok és szimbólumok.
Fél óra Anapana. Ez megteremti az atmoszférát. Amikor végzek, keverek egy matchát, és miközben elkortyolom, kidobom az érméket hatszor egymás után, és kikeresem a jin és jang vonalak váltakozásának jelentését a könyvből.
Elolvasom figyelmesen, majd visszahúzódom ismét magamba, miközben a metta áldásos vibrációit rezegtetem bele a kozmoszba. Befogadom a tanácsot, magamban elegyengetem, ahogy a malterrel teszi a kőműves a téglák között. Újra éber vagyok.
Most jön a kártya.
Megkeverem a paklit, egyszer emelem és húzok egy lapot balról. Egyetlen lap csak. Egy kérdés – egy válasz. Jóslásról természetesen szó sincs. Nincs értelme. E lap szorosan és analóg módon kapcsolódik a korábbi hexagramhoz, előtte a légzéshez, valamint a sötét vászonhoz, amin létrejönnek a dolgok a világban. Energiák, matériák, gondolatok, szavak és cselekmények. Ezek a rituálé részei.
Mégis talán Jodorowski volt, aki megadta a kezdő lökést valamikor a húszas éveim elején. Odavoltam a filmjeiért, nagyon fontos volt számomra az a fajta mágia a fejlődésem azon szakaszában, amit ő képviselt. Olvastam vele akkoriban valahol egy interjút, amiben arról beszélt, hogy életének volt egy szakasza, mielőtt filmrendező lett volna, amikor marseille-i tarot-t vetett, és abból tartotta fenn magát. Talán ez aktivált nálam valamit.
Beszereztem egy paklit, méghozzá egy Rider-Waite-Smith-t, valamiért az állt hozzám a legközelebb, egyszerűen adta magát. A szimbólumok és az archetípusok mind-mind ismerősök voltak, és éreztem egyszerűen a kötődését, vagy nevezzük inkább hívásnak, amely a rituálém során került helyére.
Az utamon időről időre jeleket fedezek fel, amik irányt mutatnak. Mintha szándékosan hagyták volna őket elszórva a téridő szövetén, hogy semmiképpen se tévedhessen el a kereső. A kereső, aki nem tudja , hogy kicsoda ő valójában, ezért elindul megkeresni önmagát, ahogy Hamvas írta a Karneválban.
Ezek a jelek lehetnek mítoszok, meditációs technikák, mesternövények, a tradícionális tanítások valamelyike, a Ji king és a tarot, de mindenekelőtt az élet, a mindennapok megszokott, mégis felfoghatatlan transzcendentális mivolta.
Ki vagyok és hol vagyok?
Ez a két alapvető kérdés, ami annyira végtelenül egyszerű, mégis a válasz nyitva marad. Az objektív valóságból nem érkezhet megoldás, csupán segítség.
Sokáig azt hittem, az utam egyedül is végigjárhatom. A fennmaradt tradíciók és tanítások lettek az új kor emberének a mesterei. Ezzel a megállapítással begubózva egy idő után viszont már képtelen voltam fejlődni. A körök ugyan körbeértek időről időre, de a spirális hatás egy idő után elmaradt.
Permanens deja vu, a fejlődés szereppé változik, és az egó rákövül az emberre, de mindez nem állandósulhat, egy idő után a vedlésnek muszáj elkezdődnie, amikor a ránk rakódott, megmerevedett múltat átüti újra a friss hajtás, aminek energiája szétmálaszt minden ballasztot, ami visszafog.
Az első vedlésemet aránylag korán megéltem, de inkább a második volt igazán emlékezetes, talán azért, mert az első annyira fájdalmas volt, hogy rögtön a tudatalatti legmélyebb bugyrába száműzettek, mielőtt nagyobb baj történhetett volna. A másodikban ifjúkori bohóságok, hazugságok löktek arccal a sárba, amiben egy sötét évig feküdtem. Utána azt hittem, hogy minden alkalommal csak így lehet összetörni az illuziórikus képet magamról, egészen a mostaniig.
Ez most más valamiért. Megszületett a lányom, és lénye berántott a középpontomba úgy, mint semmi korábban. A jelenlétet hozta be a családba, és zökkenőmentesen csatlakozott a szeretetcirkulációba. Talán csapongónak tűnhet a mondanivalóm, de mindjárt megérkezünk, és akkor kitisztul a kép.
A születés előtti mélypontom eltűnt az eseményhorizonton, és a gubóm felrepedt. Felderengtek régi útjelzőim, és visszaültem reggelente a meditációs párnámra. Előkerült a tarot is, de azt hiszem, most ezzel kapcsolatban is sikerült egy új ösvényre lelnem.
Mélyebbre vágytam a vetésben és az olvasásban, és tudtam, hogy valakire szükségem lesz, aki segít ebben. Tanít a tarotra, és tanít a perspektívaváltásra.
Valaki, akiben megbízom, és feltétel nélkül hiszem kompetenciáját. Régi közhely, hogy a tudat valóságot teremt, de azért van benne valami, mivel megjelent a környezetemben Zsuzsi, aki éppen önismereti blogot és podcastot indított, ahol nagyon nagy szerepet kap a tarot önismereti célú használata.
Megkerestem és megkértem, hogy tanítson meg egy kicsit mélyebbre látni a tarot segítségével. Rövid gondolkodás után elfogadta a kérésemet, és egy remek koncepcióval felül is múlta rögtön az elképzeléseimet, ami azonnal megtetszett, illetve maga a szándék, amivel közelített felém, biztosított számomra egy olyan bizalmi alapot, ami egyrészt elengedhetetlen egy ilyen jellegű kitárulkozáshoz, másrészt pedig különlegesen ritka a mai világban.
Vártam az első ülést, bár volt bennem némi drukk, mert mégiscsak elkezdek levetkőzni egy idegen előtt, mivel ez is elengedhetetlen előfeltétele annak, hogy mélyebbre merülhessünk. Miután összeültünk, rövid távon ki is derült, hogy működik az atmoszféra, illetve a kémia. Feszengésmentesen és erőlködés nélkül indultunk el, amolyan in mesias res megoldással.
Első ülés
Raktunk egy “helyzetjelentő keresztet” hat lappal a nagy arkánumból. Középen indul az olvasat, a centrumban lévő helyzettel, illetve a ráhatással, a tudatos és a tudattalan szerepével a külső körben vertikálisan, és horizontálisan pedig az idősíkok, távolodva a központi jelentől.
Az önmegvalósítás kérdését jártuk körül, és annak ellenére, hogy ez a kártyavetés igazából a magáról az értelmezési folyamatról is szólt, mégis magával ragadott, és akaratlanul is elkezdtem megnyílni lapról lapra. És ami igazán megnyugtató volt, hogy Zsuzsi, amellett, hogy a funkcionális részeket adta át fokozatosan, hol teret adott az intuícióimnak, hol pedig visszafogott egy picit, amikor kezdtem túlságosan elvinni magam bizonyos irányokba, melyek nem feltétlenül szükségesek.
Ha kellett, saját tapasztalatot osztott meg, vagy éppen jelezte azokat a pontokat a merülés során, ahol meg kellett állni, hogy elkerüljük a mélység mámorát, nehogy realitásérzékünk keszonbetegséget szenvedjen.
Mert igaz, hogy a szimbólumok által keltett intuíciók megfoghatatlanul éteriek, mégsem árt egy pár fonalat a földhöz rögzíteni, hogy azt lássuk, amit valójában látnunk kell, és nem csak azt, amit látni szeretnénk.
Nagyon érdekes volt számomra, hogy minél jobban kibontottuk az összefüggéseket, annál inkább jelentek meg analógiák az egész életemre nézve. Miközben a központi kérdés az önmegvalósítás volt, az egésznek a magja kezdett visszatükröződni az szubjektív világom megannyi területéről, mintha az összes belőlem kiinduló hatás gyújtópontjában ugyanaz az erő feszülne.
Zsuzsi fokozatosan vezetett ezen a ingoványos talajon, és indirekt módon húzatta ki velem időnként a nyulat a kalapból. Mondok egy példát: az adott lapok kapcsolódó szimbólumai elindítottak bennem egy intuitív monológot, és miközben beszéltem, kaptam egy teljesen transzparens, akár jelentéktelennek tűnő kérdést közben, egy pillanatra megtörve ritmusom.
Abban a pillanatban megszületett egy új látószög, és rávilágított: az aktuális kirakásom éppen arra figyelmeztet, hogy hajlamos vagyok címkézni dolgokat, véleményeket lezártnak tekinteni és betolni a fiókba, és bizonyos esetekben csak egyszerűen előhúzni és úgy hangoztatni, mint egy automata üzenetrögzítő.
Következtetések
A kártya arra utalt, hogy semmi a világon nem zárt, mindig mindent aktualizálni kell, és folyamatosan perspektívát váltani és úgy vizsgálódni tovább, mert különben a gondolkodás gépiessé válik, és beszűkíti az ember egész életét, hiszen a teremtés a gondolatokkal (is) kezdődik.
Még a legszabadelvűbb eszméket hangoztató tudat is lehet rendkívül korlátolt, úgy, hogy ezt észre sem veszi. Maga a tarot is képes erre a kizökkentésre, vagy talán pontosan ez is az egyik lényege. És mindez azért tud megvalósulni, mert a tarotban rejlő archetípusok megtalálhatók mind a külvilágban, vagy ha úgy tetszik az univerzumban, de ugyanúgy a psziché legmélyén is; és ezek a kapcsolódási pontok képesek aktiválni olyan folyamatokat, amelyek segítenek önmagunkat és a világunkat jobban megismerni, és közelebb vinni a “ki vagyok és hol vagyok” kérdéskörhöz.
Végül a belülről kifelé haladó spirális érzelmi és gondolatfolyamok, amelyek lekövetik a kártyák helyzetét, kialakítják azt a rálátást, ami egy komplex jelentéstartalmat mutat nekünk, egy folyamatosan változó, ennek ellenére stabil és állandó képet, ami megvilágítja az adott szituációhoz kötődő feltett kérdés apró, talán hétköznapi tudattal észre sem vehető, viszont annál értékesebb részleteit, melyek a mentális folyamatok mögött bújnak meg.
Legalább is az én esetemben, az én szubjektív valóságomban ez történt. Ahogy korábban egyszer már leírtam, itt jóslásról, vagy egyéb hókuszpókuszról szó sincs, annál inkább egyfajta fókuszról, ami a jelenben hivatott lényeges összefüggésekre rávilágítani.
Nálam például arra, hogy a feltett kérdésemre nem feltétlenül instant választ kell keresnem, hanem inkább további kérdéseket. Őszinte, kompromisszumoktól mentes, valódi kérdéseket.
Az első alkalom egész héten dolgozott bennem, miután elváltunk Zsuzsival. És rengeteg hozománya volt máris ennek a másfél órának. Éppen leülepedtek az információk bennem ahhoz, hogy újra csütörtök legyen és újra felvegyük a neoprén ruhánkat és megkezdjük a szabadtüdős merülésünket a tudatalattiba.
