Ti. amikor eltávolodunk a problémáinktól, és elengedjük magunkat.
Sosem gondoltam úgy életem eseményeire, még a tragikusabbakra sem, hogy “problémáim vannak”, amiket meg kell oldanom.
Gyerekkoromtól fogva az volt az alapvetés, hogy én magam vagyok a probléma.
Mindig a másik ember univerzumát tekintettem alapbeállításnak, amitől én — sajnos — eltérek.
Alapélményem, hogy olyasmit várnak tőlem, amit nem tudok teljesíteni, tudniillik azt, hogy legyek teljesen másmilyen, mint amilyen vagyok, mert akkor leszek elfogadható. Így nem.
Ha a legkíméletlenebb önvizsgálatot tartom, akkor sem jövök rá, hogy vágytam-e valójában valaha arra, hogy “normális” legyek.
“Normális” a családom terminológiájában, természetesen.
Hogy elfogadható legyek, arra persze mindig is vágytam, de valahogy tudtam úgy viselkedni, hogy ez sikerüljön.
Rólam a családban viszonylag későn, már kamaszkoromban derült ki, hogy “nem vagyok normális”.
Ennek megfelelően rövid időn belül valóban én lettem a probléma, leginkább a saját életemben. Kamaszként ezért még nem voltam felelőssé tehető, az érzés azonban felnőttkorra is maradt.
Az érzés, hogy akárhol megjelenek, problémát fogok jelenteni, annyira mélyen beleitta magát a lényembe, hogy még mindig megtalálom a maradékait egy-egy alaposabb belső rendrakás alkalmával.
Most nyaralok, nevelem magamat arra, hogyan kell (érdemes) nyaralni. Igyekszem rábírni magam, hogy ne akarjak folyton valami, a probléma megjavítására irányuló erőfeszítést kicsikarni magamból. Tudatosítom magamban: nem kell mindig valami hasznosat csinálni. Pláne nem kell azon gyötrődni, hogy valami hasznosat is csinálhatnék.
Csak feküdni, hallgatni a víz susogását, nézni az égbolt plafonját, nem csinálni semmit. Persze ez csak hellyel-közzel megy, leginkább sehogy, látszik ez azon is, hogy éppen posztot írok.
De azért nyaralok. Csakazértis. Nevelem magam. És tudom, hogy egyszer majd lesz olyan “rendes” nyaralás is, amikor minden kötelességet és teljesítménykényszert el tudok majd engedni, és most éppen azokra a nyarakra gyakorolok.
És amikor már mindenki elaludt, kifekszem a kertbe, fülemben Leonard Cohen, mellettem susog a nádas, és akkor, végtelennek tűnő percekre feloldódom a zenében, és eggyé válok az engem körülvevő valósággal. 
Ez már megközelítőleg szakszerű nyaralás.
