Tudsz jól hibázni?
Lássunk egy példát a felnőtt életedből.
Helyzet: Éppen vasalsz. Egyszerre égett szag csapja meg az orrodat. A bolognai! Elfelejtetted levenni a tűzről, odakapott. Gyorsan kihúzod a vasalót, rohansz a konyhába kárt menteni.
Verzió 1: lekapcsolod a gázt, egy kanállal kiszeded, ami nem égett oda, a maradékra vizet engedsz, nyugtázod, hogy a kerámia serpenyőben minden nagyon könnyen odaég. Eldöntöd, hogy nem is használod többet ezt a serpenyőt. Szellőztetsz, eltakarítasz, elmosogatsz, örülsz annak, hogy a kaja nagy részét meg lehetett menteni, mész vissza vasalni.
Verzió 2: a fentiek, mínusz örülés a menthető kajának, plusz üvöltő hangok a fejedben. Hogy hogy lehetsz ilyen hülye. Még egy bolognait sem tudsz megfőzni (korábban hatszázszor már sikerült, de ez ilyenkor nem jut eszedbe).
Elúsztattad a konyhát, te idióta. Ugye a vasalót nem hagytad bedugva? (Visszaszaladsz a nappaliba, nem.) Azért egy bolognai nem atomfizika, de te még ehhez is hülye vagy. Biztos keserű lett az egész, ki kell dobni. Mit adsz enni a gyerekednek, ha hazaér? Vajas kenyeret? És így tovább.
Ha nálad automatikusan a második verzió lép életbe, az nem azt jelenti, hogy még egy bolognaihoz is tök hülye vagy, hanem azt, hogy nem tudsz hibázni. De ez — most figyelj — nem a te hibád!
Ha gyerekkorodban a téged körülvevő felnőttek:
— mindent kivettek a kezedből, amit szerintük nem megfelelően csináltál;
— ordítottak veled, ha levertél egy poharat;
— megszégyenítettek, kiröhögtek, lehülyéztek, amikor hibáztál;
— ingerülten megcsinálták helyetted az adott dolgot, dohogás kíséretében;
— pláne nem is engedtek a továbbiakban az adott dolog közelébe,
akkor jó eséllyel nem tanultál meg hibázni.
Ez azt eredményezi, hogy felnőttként egy rakás szerencsétlenségnek, súlyosabb esetben szinte egy kis pondrónak érzed magad, amikor valamilyen hibát követsz el. Nem számít, hogy a hiba mennyire jelentéktelen, észrevehetetlen, könnyen kijavítható, vagy véletlen volt.
Ha nem tanultál meg hibázni, akkor bizony pokolian fogod érezni magad semmiségek miatt is. Ez azért van, mert azonosítod magad a hibával, amit elkövettél.
Elkövetsz egy apró hibát, és abban a pillanatban te magad leszel a hiba. Az érzés ilyenkor legyűrhetetlen.
Minden egyes apró hibából órákig, néha napokig tart felépülni. Arra törekszel, hogy minden hibalehetőséget kiküszöbölj, persze te is tudod, hogy ez lehetetlen. A gyomorgörcs szinte állandósul.
Arra kérlek, hogy legközelebb, ha odakap a bolognai, mielőtt alámerülnél az önutálatba, állj meg egy pillanatra, és vegyél néhány mély levegőt. Gondolj egy kisgyerekre. A sajátodra, ha van. Ha nincs, akkor képzelj magad elé egy gyereket, akit ismersz.
Képzeld el, hogy véletlenül kiborítja a kakaót, elrontja a házi feladatát, beleesik egy saras pocsolyába, vagy élete első palacsintája leragad.
Ha ott állnál mellette, mit mondanál neki?
Ordítanál vele, hogy milyen ügyetlen? Vagy megvigasztalnád? Dühösen kiküldenéd, és kijavítanád, amit elrontott, vagy megmutatnád neki, hogyan javíthatja ki ő maga?
Ha legközelebb hibázol, csak gondold végig, hogy mit mondanál egy kétségbeesett kisgyereknek egy hasonló helyzetben.
*
*
*
…Ugye?
