Lételem II.

Gyöngyösi-Szabó Anna írása

Második rész


Másnap a hajnali szürkületben Tracyt egy türkizszínű szempár meleg fénye fogadta ébredéskor. Ismerős volt a puha arc, a nagy robusztus alak, a lágy, derűs, részvétteli tekintet. Tracy a félhomályban is pontosan tudta, hogy egy Ember áll előtte: bár vagy egy méter lehetett köztük a távolság, mégis mintha a testével érzékelte volna a másikban lüktető életet. Csodálatos élmény volt, nem hasonlítható ahhoz, amikor mechanikus szemével regisztrálta a körülötte lévő dolgokat. Már nem fázott, és nyoma sem volt a tegnapi fáradtságának.

Luke is felébredt, és ámulva nézte az előttük álló alakot, aki ekkor mosolyogva megszólalt:
– Bernard vagyok. Gyertek velem.
Tracy és Luke követték Bernardot a sziklák között: az eddig akadálypályának tűnő vidékből folyosó vált vezetőjük lépte nyomán: út valahová.

Megérzésük hamar beigazolódott: Bernard nemsokára megállt egy hatalmas szikla előtt, melyen a földdel való találkozásánál egy hasadék látszott. Bernard hátranézett rájuk, jelezve, hogy kövessék, majd bebújt a nyíláson. Óvatosan ereszkedtek lefelé egy keskeny járaton. Bernard segített nekik biztos talajt érni. Elképesztő látvány tárult a szemük elé: egy hatalmas barlangban voltak, ahová a szikla hasadékain keresztül beszűrődött fentről a fény. A szikla falába üregszerű szobák mélyedtek, ezekben tűz fénye pislákolt.

Bernard hagyta, hogy kigyönyörködjék magukat, majd mosolyogva intett nekik. Elindultak a kőfalba vágott folyosón, melyből a mélyedések nyíltak. Bernard az első két szobára mutatott:
– Itt fogtok aludni.
A harmadik szobába pillantva egy másik Embert láttak, egy Nőt, aki egy emberlábú androidot karolt át, és segített neki járni tanulni. Igencsak újak lehettek még a lábai, mert Tracynek az az érzése volt, hogy elesne, ha a másik nem tartaná. Egy hosszú pillanatra belefeledkezett a látványba: olyan szép volt az előtte álló női alak, különösen így, ahogy lágyan, de erősen tartotta védencét. Tracy egy pillanatra beleképzelte magát az android helyébe: meleg bizsergés futott át rajta: izgalom a törődő érintéstől és mély, nyugodt biztonság. Beleborzongott.

A Nő rájuk mosolygott, majd kíváncsian Bernardra.
– A puszta szélén találtam őket – felelte Bernard. Társa bólintott.
– Isten hozott – mondta kedvesen. – Nila vagyok. Ő pedig Tim – fordult a hóna alatt imbolygó android felé. Bernardnak mintha ekkor jutott volna eszébe, hogy az ő nevüket még nem is tudja, mert egy pillanatra elbizonytalanodott, majd kérdően rájuk mosolygott.
– Tracy.
– Luke.

Bernard ezután tovább vezette őket a kőperemen. Tracy nem számolta meg a rengeteg szobát, de mindegyikben volt egy átalakulóban lévő android: egyeseknek még csak a kézfeje változott át, volt, akinek az egész teste, és voltak hozzájuk hasonló egyedek is, akiken már csak egy-két apró részlet emlékeztetett android voltukra.
– Egyre többen vagytok átváltozóban manapság. És hányan lehetnek még odakint – szólt Bernard, és elnyomott egy sóhajt. Luke is elgondolkozott. Tracy a vállára tette a kezét.
– Csak eszembe jutott Pete – mondta Luke szomorúan. – Legfiatalabb társunk – tette hozzá Bernard kedvéért.
– Ő is…? – kérdezte Bernard.
Luke a fejét rázta. – Nem. Nem tudom.

***

Este Bernard kérésére a barlang aljában lévő nagy téren gyűltek össze a többiekkel. Csodálatos volt így együtt látni mindenkit az apró mécsesek pislákoló fényénél. Nemsokára megjelent Bernard, és tüzet rakott. Körbeülték. A tűz egyre tisztábban, erősebben égett. Tracy látta, hogy Luke egészen belefeledkezik a lángnyelvekbe. Ekkor megjelent Nila. Egyszerre némultak el mindannyian.

Nila fürge és könnyed, de nyugodt léptekkel közeledett. Tracyt egészen megigézte a mozgása: volt benne, ahogy a pillantásában is, valami leírhatatlan varázslat: méltóság és alázat, nyíltság és titokzatos szemérmesség, játékosság és komolyság. Tracy szeretett volna belebújni a bőrébe, és belülről érezni ezt a lágy ringatózást. Eddig meg sem fordult a fejében, hogy így is lehet járni, ennyire szépen. Vajon milyen régóta lehet Nila Ember? Vagy lehet, hogy mindig az volt?
Leült közéjük, hátravetette a fejét, amitől haja a vállára omlott. Behunyta a szemét, és énekelni kezdett. Selymes hangja ütemesen lüktetett Tracy fülében, de mintha nemcsak a fülével hallott volna: a lüktetés befészkelte magát a tagjaiba, és belülről végigmasszírozta mindenét. Majd a puha hangok erősödtek, földöntúli fohásszá nőtték ki magukat. Tracy egyre növekvő feszültséget érzett a központi egysége körül. Luke-kal szinte egyszerre kaptak a mellkasukhoz.

Nila hangja mintha versenyt szaladt volna a térrel, feltört egész a kőmennyezetig, kiszökött az apró hasadékokon át, egészen az égig, majd hirtelen visszaomlott hozzájuk a földre. Ekkor a központi egység mintha kikapcsolt volna, de csak egy szemvillanásnyira: a fény, a finom rezgés visszatért, s megnyugodni látszott a mostmár újra halkuló hangok és lángnyelvek ölelésében. Luke-kal egymásra hajtották a fejüket. Tracynek egy pillanatra Bernard arcára tévedt a tekintete: behunyt szemmel ült, szelíd mosollyal az ajkán. Minden elcsendesült.

Tracy és Luke egy fülkébe tértek aludni. Jól esett egymás közelsége. Mielőtt álomra hajtották a fejüket, Luke tréfásan megkérdezte:
– Szerinted szóljunk nekik, hogy miért jöttünk?
– Szerintem tudják – felelte Tracy mosolyogva.

***

A Bernardék menedékében megkezdett élet nem sokban hasonlított az előző, Antra és Zistra gondozásában töltött éveikre. Persze itt sem tétlenkedtek: amiben tudtak, segítettek Bernardnak és Nilának, de itt örömmel, lelkesen tették. Melegség járta át a mindennapokat. Segítették átalakulóban lévő társaikat is, akiknek erőt adott, hogy Luke-nak és Tracynek a mozgása, a beszéde is napról-napra egyre emberibb lett. Nila megtanította Tracyt ruhát varrni és ételt készíteni, Luke pedig segített Bernardnak a barlangban használt kötélfelvonó tökéletesítésében. Időnként elkísérhették Bernardot felfedezőútjain, de csak azokon, ahol élemet keresett a környéken: a városba veszélyes lett volna vele tartaniuk. Tracy mindig aggódott egy kicsit, amikor Bernard ezekre a hosszabb városi utakra indult, segítségre szorulók után kutatva.

Bár nagy volt és erős, Tracynek sokszor megfordult a fejében, hogy mi lesz, ha veszélybe kerül, ha elfogják és bántják. Pontosan tudta, hogy egy androidban nincs meg Bernard együttérzése: gondolkodás nélkül vetnék alá a legválogatottabb kínzásoknak. Bernard sokszor csak napnyugta után érkezett meg, karjában egy magatehetetlen androiddal, aki nem tudott mit kezdeni új végtagjaival vagy egyáltalán a ténnyel, hogy átalakul. Tracyékkel ellentétben legtöbbüknek fogalma sem volt, hogy merre induljanak, hogy van segítség, és hogy sok hozzájuk hasonló társuk megy keresztül azon, amin ők. Sokakat, akik elkezdtek átváltozni, elküldtek vagy egyszerűen kidobtak a gondozóik. Nagy szerencséjük volt, ha Bernard előbb talált rájuk, mint a hatóságok, akik vagy megpróbálták őket visszaalakíttatni, vagy, amennyiben ez nem sikerült, könyörtelenül megsemmisítették őket.

Bernard egyik este egy testvérpárral érkezett haza: egyikük, aki Tracyt Luke-ra emlékeztette, már hús-vér kéz-és lábujjakkal rendelkezett, és átalakulása rohamosan felgyorsult Niláék szerető közegében. Testvérének teljesen androidformája volt, de nem működött, nem tudta használni fémtestét. Tracy érezte, hogy nem egy üres fémdoboz, hogy van benne élet, csak nem tud előjönni. Nila és Bernard mindent megtettek érte: Bernard tüzet gyújtott, Nila a karjaiba vette, ringatta és énekelt neki, mégsem történt semmi. Próbálták áramra kötni, hátha androidként megmarad, de hiába, arra sem reagált, nem töltődtek az egységei. Végül a kapaszkodó élet utolsó morzsája is eltűnt belőle. Tracy meg volt döbbenve.
– Mi sem vagyunk mindenhatók – súgta Nila, és megsimogatta Tracy fejét.

Láthatóan Luke-ot is megviselte az eset. Attól fogva nyugtalanul aludt, sokat forgolódott.
– Haza kell mennünk – mondta egyszer Tracynek.
– Haza? Hogy érted, hogy haza? Ez az otthonunk…
– Igen. De vissza kell mennünk Pete-ért.
– Miért kellene? Hisz androidként hagytad ott, nem mutatta változás jeleit.
– Álmodtam vele – mondta Luke.
– Mit csináltál?
– Éjszaka… láttam. Bajban volt.
– Ha így is van, mi nem mehetünk a városba. Majd Bernard elmegy érte.
– Nem mehet mindig ő. Pete a mi testvérünk. Már elég erősek vagyunk hozzá, hogy elmenjünk érte, és a házat is ismerjük.
Tracy hitetlenkedve rázta a fejét. Bernardék úgysem fogják ezt engedni. Majd valahogy lebeszélik Luke-ot a tervéről és megnyugtatják. Ő innen ki nem teszi a lábát!

Döbbenetére azonban mikor este négyesben beszélgetve Luke felhozta a témát, Bernard és Nila is helyeslően bólogatott. Tracy nem értette. Hogy várhatják, hogy visszamenjenek? Dühével és könnyeivel küszködött. Bernard a vállára tette a kezét.
– Nemcsak Pete miatt kell visszamennetek. Magatok miatt is. Azonkívül nem fogom tudni örökké csinálni ezt. Itt az alkalom, hogy tapasztalatot szerezzetek.
Tracy tehetelen volt. Otthagyta őket, felment a fülkéjükbe, és álomba sírta magát.

***

Luke nehezen aludt el: aggasztotta Tracy ellenállása. Mit csináljon? Muszáj elmennie Pete-ért. Menjen egyedül?

Arra ébredt, hogy Tracy a kezét simogatja. Luke nem aggódott többé.
Nila és Bernard ellátták őket vízzel és élelemmel, majd útjukra bocsátották őket. A városig eljutniuk nem volt nehéz, innentől azonban nagyon óvatosnak kellett lenniük. Bernardtól kaptak ugyan egy jelzavarót, ami az androidok elektromos rezgését bocsátotta ki, de közeli interakciót ezzel is veszélyes lett volna megkockáztatniuk. Éjjel sem volt biztonságosabb a város: a villódzó fények tükrében könnyen csapdába eshettek volna.

Luke szorítást érzett a mellkasában, ahogy egyre bentebb merészkedtek. Ez nem az a felemelő feszültség volt, amit Nila énekének hatására érzett: inkább valami szorongató, amitől nem tudott benne szabadon áramlani az energia. Mi lesz, ha elkapják őket? Ha bajba sodorja Tracyt, aki nem is akart vele tartani? És ha el is jutnak a házukig, ott mire számíthatnak? Szóba áll velük Antra és Zistra, vagy rögtön jelentik őket a hatóságoknak? Tracy mintha megérezte volna benne a kétséget, finoman megsimogatta a kézfejét. Luke úgy érezte, bízik benne. Bernard és Nila is bíznak bennük.

Végre elértek a házukig. Már messziről észrevették Antrát, aki a ház előtt állt, és a várost nézte. Volt benne valami furcsa. Antra sosem álldogált csak így. Tracy megrándult, mikor észrevette gondozójukat. Őt vissza akarták alakíttatni, jutott eszébe Luke-nak. Ha nem tud elmenekülni, talán meg is semmisítik. Gyengéden, de határozottan fogta meg Tracy kezét. Ha szembe akarnak nézni Antrával, itt az alkalom.

Antra, ha lehet, még mozdulatlanabbá dermedt, amikor észrevette őket. Rájuk fókuszált, látszott, hogy minden receptorával a két közeledő emberalakot elemzi: de arra, hogy pontosan kicsodák és miért vannak itt, nem adtak választ a benne futó algoritmusok. Csak amikor közelebb értek és megálltak előtte, akkor látszott megszületni benne a döbbent felismerés.
– Ti vagytok?
Megtörtnek tűnt.
– Gyertek – szólt újra, majd elindult a házba. Követték. Luke-nak baljós előérzete támadt. Antra mutatni akar valamit. Valamit, ami nem lesz felemelő. Pete szobájának ajtaja előtt állt meg.
– Talán ti tudtok segíteni rajta.
Pete egy nikkellapon feküdt, áramra csatlakoztatva. Fém kezei és lábai hiányoztak, egy csonka törzs és fej volt csupán. Futott benne az áram, regisztrálta a jelenlétüket, de nem ismerte fel őket. Luke-nak összeszorult valami a mellkasában: az android jutott eszébe, akin Niláék nem tudtak segíteni.

– Mi történt? – kérdezte Tracy Antrát.
– Ami veletek. Emberi ujjak nőttek a kezén és a lábán, majd az egész karja és lába átalakult. Aztán levágta őket. Próbáltunk fémtagokat illeszteni a helyükre, de nem lehet, nem tudja használni őket. Azóta így van.
Luke nem jutott szóhoz. Szegény Pete! Mindig annyira meg akart felelni Antrának és Zistrának. De hogy ezt tegye magával!
– Hol van Zistra? – kérdezte Tracy.
– Eltűnt – felete Antra –, miután nem tudtunk mit kezdeni Pete-tel. Több hete már, hogy elment.

Luke és Tracy megdöbbentek. Luke-ban fájdalmasan elevenedett fel a „meghibásodását” követő szégyenérzés. Ő tehet az egészről. Ha nem kezd átalakulni, ha nem megy el, talán nem történik ez. Nem esik szét minden.
Tracy észrevette, mi bántja, és mikor kettesben maradtak, így szólt.
– Nem a te hibád. Nem az a baj, hogy átalakultunk. Hanem hogy visszatartották. De mintha Antra is kezdené érteni. És talán tudunk segíteni Pete-nek. Ha mi nem, majd Bernardék.
Luke-ot kissé megnyugtatták Tracy szavai. Megegyeztek, hogy másnap elviszik Pete-et. Abban is egyetértettek, hogy szólniuk kell Antrának. Nem akartak megint szökni, lopva kiosonni, mintha rosszban járnának. Úgy érezték, Antra most elengedi őket.
– Lehet, hogy tudunk Pete-n segíteni – kezdte Luke, mikor elé álltak. – De ahhoz el kell vinnünk innen.
– Rendben.
– Te mihez kezdesz? – kérdezték Antrát, mielőtt elindultak.
– Megkeresem Zistrát.

***

Mikor szerencsésen maguk mögött hagyták a várost, Luke felsóhajtott. Bizakodás költözött belé. Tracyn is ezt látta. De nem pihenhettek: a mobil áramkör, amelyre Pete-t kötötték, csak pár óráig tart ki.
Luke tudta, hogy jó lesz visszatérni, mégis váratlanul érte a meleg öröm, a szerető büszkeség, ami Nila gyöngéd arcáról és Bernard törődő tekintetéből áradt, mikor hazaértek. Azonnal „kezelésbe vették” Pete-t. Luke és Tracy hátrébb akartak állni, hogy ne zavarják Nilát és Bernardot, ők azonban közel intették őket. Pete a testvérük. Jöttek a többiek is: a még botladozó, bizonytalan testű társaik is. Segíteni akartak. Legalább azzal, hogy ott vannak.

Ahogy Luke ott térdelt Pete felett a többiek gyűrűjében, és körbefonták a lángnyelvek és Nila földöntúli éneke, egyszer csak megdobbant benne valami. Bent, a mellkasában. Aztán még egyszer és még egyszer. Nem hagyta abba. A nővérére nézett: Tracy arcán megilletődött mosoly ült. Egyszerre indult el a kezük egymás felé: finoman, gyöngéden érintették meg egymásban a lüktetést.

Talán Pete-nek is jut belőle, gondolták, ahogy tekintetük és kezük visszatért hozzá.

Az első részt itt találod.

Kapcsolódó tartalmak:

#009 Beszélgetés | Gyógyulok, ne zavarjanak!

#010 Beszélgetés | Gyógyulok, ne zavarjanak! — A lélek gyógyulásáról

kiemelt kép: Alena Darmel/Pexels.com