Első rész
Luke érdeklődve figyelte a változást, amely pár napja kezdődött, de annál gyorsabban alakult. Apróság volt csak, mégis gyökeres. Fém kezének végén a fogóízekkel történt valami: puhák lettek, melegek és érzékenyek. Azelőtt bármit megfogott, nem érzett semmit: azért nyúlt valamihez, mert odébb akarta tenni, felemelni, vagy elhúzni valahonnan.
Ám a fogóízek újabban bizseregtek, lüktettek, s mikor megérintett valamit, valahogy érezte magában az anyagot: a fém hűvös keménységét, a víz lágyságát. A körülötte lévő dolgok mintha hívogatták volna: „Engem fogj meg! Engem is, engem is!” Majd beleszédült a választás örömébe. Nagyon izgalmas felfedezés volt. Ahogy teltek a napok, és már az egész kézfeje átalakult ezzé a lágy, élettel teli valamivé, nem bírt tovább magával: meg kell mutatnia Antráéknak! Nem is értette, hogy nem vették eddig észre.
– Nézzétek! – kiáltott, és előkapta a kezét. Hiába fürkészte azonban Zistra arcát, várva a meglepetést, s hogy osztozzanak az örömében. Gondozója ijedt némaságba burkolózott: áramkörei mintha sebesebben futottak volna, ami központi egységének túlterheltségéről árulkodott. Antra mereven elfordult, és félig Zistrának odavetve, de inkább csak úgy maga elé, fojtottan sisteregte:
– Nem hiszem el, hogy ő is meghibásodott.
Luke hirtelen erős fájdalom nyilallását érezte azon a ponton, ahol új, puha keze találkozott fémkarjával. A lágy bizsergés eltűnt, csak az egyre erősödő fájdalmat érezte.
Felemelte a fejét. A szobájában volt, egyedül, a sötétben, a fal mellett. Lekapcsolhatták az áramköreit hosszabb időre, mert lassan tudta csak mozgatni fémtagjait. Kivéve a kezét: az az övé volt. Most már azonban nem okozott örömet: bár az éles fájdalom elmúlt belőle, tompa sajgást érzett, és zavartságot.
Megfordította a két puha kezet, mereven bámulta őket. Szóval ez rossz? Antra azt mondta, „meghibásodott.” De hiszen annyi örömet okoztak a kezek előtte! Azt kívánta, bár elmúlna a „meghibásodás” és visszaalakulnának az ujjai, a kezei, ugyanakkor hevesen tiltakozott is ez ellen.
Valami szöget ütött a fejébe.
Miért mondta Antra, hogy „ő is” meghibásodott? Ki lehetett a másik? De akárhogy futtatta a lehetőségeket, nem bírt rájönni, és a nagy erőlködéstől újra lemerültek az áramkörei.
***
Luke félelmével és várakozásával ellentétben a következő napokban és hetekben nem állt meg a változás. A puhaság egyre feljebb kúszott a karján, már majdnem elért a nyakáig. Gondozói – bár Luke próbálta takargatni – látták a változást, de szóra se méltatták, pillantásra is alig.
Mintha nem a világ leghihetetlenebb dolga történne vele! Mintha nem is történne semmi. Az új hús minden egyes négyzetcentimétere fájdalommal ette be magát fém testébe, s a kezdeti diadalittas mámor helyett bizonytalansággal, riadalommal töltötte el.
Szégyellte a csodát.
Továbbra sem hagyta azonban nyugodni az a titkos másik, Antra elejtett megjegyzésében. Hiszen akkor volt valaki, van valaki, akivel már megtörtént az, ami vele. S úgy értette, hogy ez a valaki itt volt, velük. Lett volna még egy testvére? Bárcsak emlékezne! Bement Pete szobájába.
Pete még használni tanulta fém testét: építőelemeket pakolt egymásra, de folyton elejtette őket. Nem torpant azonban meg, rendületlenül gyakorolt. Luke hozzálépett, és önkéntelenül a fejére tette a kezét.
Tovább törte a fejét a titkos másikon, illetve harmadikon: egyre biztosabb volt benne, hogy volt egy idősebb társuk. Egyik este a szobájában gondolkozott. Egyszer csak, maga számára is meglepő módon, összekulcsolta puha kezein az ujjakat. Ekkor váratlanul beugrott egy hang. Egy hang és egy név: Tracy. Nem volt tovább maradása otthon: bement Pete-hez, megsimogatta a fejét, és észrevétlenül kisurrant a házból.
***
Végignézett a városon: a villódzó képernyők és hologramok, melyek vibrálását nem volt, ami elnyelje, végtelenül tükröződtek a fém és üveg felületeken. Luke tanácstalanul nézte a várost, melyet közelről nem ismert.
Hova induljon, merre keresse Tracyt? Bizonytalanul ereszkedett alá az emelkedőről, melyen az épületük állt. Ha Tracy is átalakulóban van, bizonyosan elbújt valahol. A városnak ez a része nem tűnt alkalmasnak a rejtőzködésre: sehol egy védett sarok, egy véletlenül otthagyott árnyék, csak a kíméletlenül megtervezett és felügyelt tökéletesség.
Luke kijjebb ment a városból. Itt nem volt minden kész, és legalább a villódzó tükröződés megszűnt, de régi dolgoknak nyoma sem volt: az épülő újak rideg fémvázai, nikkel- és üvegpanelek meredeztek rá mindenhonnan. Ide biztosan nem bújt Tracy.
Még kijjebb ment. Ahogy maga elé nézett, látta, hogy néhol megszűnik a fém panel, melyen eddig járt, s lába valami puha, barna dologgal találkozik.
„Föld,” jutott eszébe Luke-nak a szó, ahogy a megváltozott talajt nézegette. Követte a fém és a föld találkozási pontját, haladt végig a vonalon. Egyszer csak finom bizsergést kezdett érezni az ujjaiban. Megállt és körbenézett. Épület nem volt a környéken. Tett egy lépést a nikkelpanelen: lépte zaja más volt, mint eddig. Mintha űr lett volna a fém alatt. A föld is, mintha puhább, frissebb lett volna a találkozási ponton. Luke bedugta a kettő közé a kezét, lejjebb és lejjebb túrt. A fémrész alatt űrt érzett, majd beleakadt valami vékony, kemény dologba a keze: megrántotta. Abban a pillanatban megnyílt alatta a fém: Luke leesett a sötétbe.
Megilletődötten körbenézett, de nem látott semmit. Egyszer csak valami apró fény gyúlt a közelében, amilyet még nem látott: hol halványabban, hol erősebben pislákolt: nem áram volt, nem mesterséges fény, inkább olyan, mint a nap, csak kicsiben.
– Luke!
Ahogy meghallotta a hangot, Luke biztosan tudta, hogy jó helyen van.
– Tracy?
Egy magafajta android állt Luke előtt, csak kicsit nagyobb, azonban a lábai… a lábai húsból voltak! Tracy is ámulva nézte Luke kezét és karját.
– Hogy találtál meg? – kérdezte Tracy.
Luke nem szólt, csak mosolyogva feltartotta két kezét.
– Szabad? – kérdezte Tracy, s fémkezébe fogta Luke puha kezét. – Hát veled is megtörténik…
Sokáig nem szóltak, csak leültek egymás mellé, s bámulták a pislákoló fényt. Aztán Tracy kifaggatta Luke-ot az átalakulásáról, meg Pete-ről és Antráékról.
– Én így maradtam – mondta szomorúan, és a lábaira nézett. Jó ideje nem változom már.
– Miért? – kérdezte Luke együttérzéssel.
– Egyedül vagyok – mondta Tracy alig hallhatóan.
Ezután elmesélte Luke-nak a történetét.
– Antráék vissza akartak alakíttatni – mondta maga elé nézve. – De megszöktem. Azóta itt vagyok.
Luke nem szólt, csak két kezébe fogta Tracy fém kezét.
***
– Nézd! – Tracy diadalittasan mutatta bal kezét Luke-nak másnap. Két fémujja helyén puha hús-bőr ujjak nőttek. Luke lelkesen nézett vissza rá, és megérintette Tracy ujjait. Tracy a nyakába borult, aztán leült mellé, és puha lábaival finoman dörzsölni kezdte Luke fémlábait: Luke már ekkor érezni vélte bennük a meleg bizsergést. Másnapra csakugyan megtörtént a csoda. Tracy nevetve figyelte, ahogy Luke imbolyogva tanulja a járást új lábain.
– Megszokod hamar! – mondta biztatóan. – Egy pár esés után.
Tovább simogatták egymás megmaradt fémrészeit, melyekből napról napra kevesebb maradt.
Nem győztek gyönyörködni új, élettől lüktető, érzékeny testükben.
Egyik este Tracy Luke mellé ült, és finoman, megfontoltan a homlokára tette a kezét. Luke viszonozta. A csoda ezúttal sem maradt el. Semmihez sem volt fogható egymás puha arcát, meleg tekintetét bámulni. Esténként egymás vállára hajtották a fejüket, így pihentek. Luke nagyon közel érezte magát. Tracyhez, magához vagy mindenhez – maga sem tudta pontosan.
– Teljesen átváltoztunk! – mondta Tracynek.
– A központi egység még hátra van – felelte komolyan Tracy. Feleletképpen Luke rátette a kezét Tracy mellkasának közepére, ahol a központi egysége volt. Most azonban nem történt semmi, sem másnap, sem harmadnap.
– Sejtettem, hogy ez nem lesz ilyen egyszerű – mondta Tracy. Majd hosszas gondolkodás után így szólt.
– Találnunk kell egy Teljesen Embert.
– Honnan tudod, hogy van olyan? – kérdezte Luke.
– Találkoztam egyszer eggyel – felelte Tracy titokzatosan. – Látni szerettem volna a várost. De Antra nem engedett ki, így hát kiszöktem. Akkor találkoztam vele.
– Mit csinált?
– Semmit. Csak elsietett mellettem, és azt hiszem, rám mosolygott. Soha nem láttam ilyet korábban. Azután kezdődött a változás.
***
Luke-nak nehezére esett elhagyni ezt a védett, meleg helyet, de követte Tracyt. Tracynek valami azt súgta, hogy a föld irányába induljanak el, teljesen maguk mögött hagyva a várost.
Egész nap a pusztaságban bolyongtak: nagyon elfáradtak, kitikkadtak estére. Most nem volt kényelmes az új test.
– Inni akar – mondta Tracy ahogy végignézett a testén. Luke-nak a nagy igénybevételtől megfájdultak a lábai, felhólyagosodott a talpa: nem volt még hozzászokva új testrészeihez. Visszapillantott a város fényeire.
– Nem mehetünk vissza – mondta Tracy. – Ott számunkra már nincs semmi, számkivetettek lennénk.
A fiú bólintott. Tovább indultak. A pusztaságot hamarosan köves, sziklás táj váltotta fel. Itt meghúzódtak éjszakára. Szerencsére esett egy kis eső, így szomjukat tudták oltani. Dideregtek, de ösztönösen összebújtak, s elaludtak egymás melegében.
Kapcsolódó tartalmak:
#009 Beszélgetés | Gyógyulok, ne zavarjanak!
#010 Beszélgetés | Gyógyulok, ne zavarjanak! — A lélek gyógyulásáról
kiemelt kép: Alena Darmel/Pexels.com