– Mit keres nálam? – mondta Ő, és keresztbe fonta karját, de tekintete nyitva volt.
– Menedéket – feleltem kétségbeesetten.
– Mi elől?
– Az almafák elől. – Láttam, nem érti, mosolyogna, de óvatos. Hogy érthetné: bolond vagyok. Más ilyennel nem jön ide, magamnak okozom a bajt.
– Almák… talán nem szereti?
– Nem eszem – mondom, s rázom a fejem. Kíváncsi derű motozik szemében. Leszegem a fejem.
– Magától jött?
– Testvérem küldött.
– Ő sem eszik almát?
– Több oka lenne…mégsincs vele baja.
– Meséljen hát!
– Kertet építettünk férjemmel: szépet, tágasat, fáktól árnyasat, melyben majd sok gyümölcs terem, sok virág illatozik, s gyermekeink játszhatnak boldogan. Fel is szórta férjem maggal bőségesen, jutott ide-oda is, zöld fű sarjadt, cserjék rügyeztek, fák növekedtek mindenütt. Jómagam virágoskertet neveltem, s veteményest, gyógynövényes melegágyat is. Élet termett kezem nyomán: vajákos asszony voltam, zöldséges kofa, zsenge leány virágokkal fonott hajamban. Egyszóval sok örömünk telt a kertben.
– Mi történt azután?
– Teltek az évek, növekedtek a fák, s meghozták az első termést. Akkor látom, mert nem kérdeztem az én páromat előtte, hogy bár volt barack, s szilva is, a fák java almafa.
– S ez nem volt kedvére való?
Megráztam a fejem, sötéten meredtem magam elé.
– Egyszerre minden megromlott: félelem szállt elmémbe, reszketés a szívembe, gyöngeség a tagjaimba: örömöm elillant, s el-el maradtam a kertből: lelkem bénító kétség, a veteményest féreg rágta.
– Mit szólt mindehhez a férje?
– Értetlen volt, s szomorú, szelíd mégis: látta nem rest, nemtörődöm vagyok: komoly baj mételyez. Sajnáltam is szegényt, a kertbe mégsem mehettem. Mondta, ha kell, gyújtóst aprít az almafákból, ezt azonban nem engedtem: szeretettel nevelgetett fáit, melyek épp csak serdülőkorba értek, s az első termést próbálgatták magukon, nem vágathattam ki vele: fájt volna nekem is: mintha gyermekeit pusztíttatnám el.
– Akartak ez idő tájt gyermeket?
Keserű csönd marta torkom. Végül mégis folytattam.
– Azelőtt akartunk. De az almafák meddővé tették anyaságom is.
– Mitől félt?
– Hogy bajuk esik.
– A kertben?
Könnyes szemmel bólintottam. Felnézni nem mertem, nem is kellett: meleg volt a csönd – tudtam átérzi bánatom.
– Azelőtt boldogan szaladgáló csemetékkel volt tele az elmém, kik a fák közt játszanak, a fűben hemperegnek, kertünkben szerzik első kalandjukat. Rémes képek jöttek aztán, álmaimban, s ébren is.
– Milyen képek?
– Lábuk törik, nyakuk szegik, szög, csont, üveg talpukba áll; szájba vesznek, rosszat esznek, méreg, fertő rájuk talál.
– Volt-e kertjük, mikor Ön volt gyerek?
– Volt. Szép, nagy: tágas, fáktól árnyas, gyümölcstől, virágtól roskadt.
– Együtt gondozták szülei?
– Igen, bár apámé nem vér szerint vagyok, s anyám korán itthagyott minket.
– S a testvére?
– Kettejük gyümölcse, édes fia – pár éves volt szegény, mikor anyánk elment.
– Hogy viselték?
– Sírtunk utána nagyon.
– És mostohaapja?
– A szíve majd megszakadt belé.
– Almafáik voltak?
Bólintottam komoran. Megtalálta sebem, jószándékkal és maró ecettel közelít.
– Nem szerette termésüket?
– Szerettem én…
– S a testvére?
– Ő is. De egy nap majdnem belehalt szegény.
Várt csak csöndben, nem kérdezett. Nyugodt tó volt tekintete: féltem beledobni válaszom.
– Rosszat tettem.
– Testvérével?
– Megmérgeztem.
– Hogyan?
– Apánk egy nyárvégi nap egyedül hagyott vele. Hat vagy hét lehettem, öcsém kettő-három éves. Mondta apám, játsszunk míg odavan, együnk a gyümölcsből, csak a nagy almafát középen, egyedül azt hagyjuk épen: friss a permet rajta. Elment aztán, s mi játszottunk szépen, bogarat gyűjtöttünk, labdáztunk, egészen jól megvoltunk, még nem öcsém enni kért. Adtam neki barackot, dinnyét, szilvát, de egyre sírt, hogy neki az édes alma kell. A kertben középen két almafa állt: egyformák szinte, mint két tojás. Szentül hittem, hogy apám a bal szélsőtől intett óvva, vettem hát egy szép nagy almát a másikról: felszeltem, s öcsémnek adtam. Kis időre rá öklendezni kezd, ömlik ki belőle az alma, s minden más: úgy tűnt, abba se hagyja.
– Mit tett ezután?
– Megrémültem: a szomszédba rohantam. Itt homályosak a képek, csak annyira emlékszek élesen, hogy a szomszédasszonnyal a kórházban várjuk az orvost vagy nővért, hogy hírt adjon öcsémről.
– Mit érzett ezalatt?
– Szörnyű kétség s fájdalom mart: Megmenekül? Elveszítem?
– Mi történt azután?
– Jobban lett, s bemehettünk hozzá: a színe már visszatért egészen. Majd megjelent apám: ordítva tajtékozni kezd, vállam rázza önkívülten, hogy megölöm egyetlen fiát, hogy lehetek ilyen ostoba, pár óráig volt csak oda, s meghagyta, hogy kerüljük az almafát.
– De hisz kicsik voltak, s az ő intelme zavaros. Megenyhült azután?
Fejem ráztam.
– Hideg lett, mint a jég, az almafák közelébe azontúl nem engedett, öcsémmel se hagyott ketten.
– Hogy érzi, jogos volt e büntetés?
Komoran leszegem fejem, s keresem a választ, de nem lelem.
– Nem vigyáztam!
– Édesanyja hogy tett volna?
– Ölébe vonta volna fejem.
– S hogy szólt volna?
– „Nincs semmi baj, egyetlenem.”
Könnybe lábadt csöndemet szelíden törte meg:
– Gyermek voltál.
– Tudom.
– Jót akartál.
– Igaz. Apám…
– Ő hibázott.
– Nem hibáztam.
– Nem hibáztál.
Kapcsolódó tartalmak:
