A szegénylegény egy nap apja elé állt, és így szólt:
– Édesapám, nem állhatom a nyomort, amiben tengődünk: én bizony útra kelek, s talán utamon gazdagságra lelek. Kegyelmednek biztos fedelet, puha ágyat, teli kamrát, kényelmes életet; magamnak szép ruhát, lovat s aranyat szerzek, hogy ha majd, szándékom szerint nemsokára, egy kedves teremtést találok, ne kelljen világ csúfjára széttárnom a kezem, hogy bizony csak ez a jókora semmi, s még egy kis bánat, mit jövendő családunkért tenni tudok.
Atyai áldásra, jó szóra, legalább egy kedves istenhozzádra várt az ifjú, atyja azonban így szólt.
– Ostoba legény! Ki szegény, az is marad, láttál te már olyat, hogy magunkfajta ágrólszakadt meggazdagodott? Egyetlen támaszom vagy, itt hagynál mégis tengetni magam megmaradt napjaim? Tudd meg, volt két fivéred, ki hasonló útra tévedt: csalfa ábrándjukból nem lett semmi: egyikükről azóta sem tudok, rég halott lehet, a másik talán még szegényebben tért haza, majd ágynak esett, mint jóanyád, mikor világra hozott, s hamar elvitte az, ki egyikünknek sem kegyelmez. Rettegve vártam, hogy benned is ily kevély vágy kél, s elveszi józan eszed: menj hát, hálátlan fiú, s többé vissza se térj.
Nekibúsult az ifjú apja kemény szavainak hallatán, de útnak eredt. Előtte azonban a szomszédasszonynak, egykori dajkájának gondjaira bízta apját.
– Édes néném, viseld gondját jóatyámnak míg odavagyok.
– Nyugodt legyél, édes fiam, gondom lesz rá. A Jóisten segítsen utadon!
Ment a szegénylegény, három esztendeig vándorolt, s tengődött ínségben, mígnem egy nap egy kastélyhoz ért. Kimerült volt, éhezett, szomjazott, így hát, gondolta, menedéket kér a kastély urától. A szolga mögött pompás trónterembe lépett, annyi szépet, aranyat, ezüstöt, márványt látott, hogy a szeme káprázott. A drágakövekkel kirakott arany trónuson fényűző ruhákban mogorva király ült.
– Adjonisten királyuram – szólt bátran a szegénylegény. – Három éve úton vagyok, egy kis étel s fedél éjszakára, ennyi csak a szívem vágya, igen megköszönném, ha kegyelmed megszánna, s befogadna.
A komor király csúfondárosan nevetett az ifjú szavainak hallatán.
– Mit képzelsz, te szegénylegény! Kiürülne éléskamrám, kiapadna boroshordóm, ha befogadnék minden jöttment férget. Takarodj! Keress magadnak másutt fedelet, eleséget.
Sarkon fordult a szegénylegény, de mielőtt a kastély kapuján kiléphetett volna, az öreg szolga félrevonta.
– Maradj itt éjszakára, édes fiam, azt a keveset, mit kapunk, szívesen megosztjuk veled. A király miatt ne aggódj: észre sem veszi, hogy itt voltál, nyugodtan meghálhatsz velünk a szolgarészen.
Az ifjú hálásan megköszönte az öreg jóságát, jóízűen elköltötte a szerény vacsorát, majd beszédbe elegyedtek.
– Ugyan mondja meg, kedves bátyám, miért olyan szomorú a király?
– Elmondom édes fiam, ha tudni akarod: van a királynak három lánya: Viola, Rózsa és Ibolya. Gyönyörű szép mind a három, eladósorban vannak, mégsem tudja őket atyjuk megházasítani.
– Talán nem talál kérőt a kezükre?
– Kérő akad rengeteg: nemes, szép ifjak, harcos daliák, dúsgazdag grófok jöttek már háztűznézőbe.
– S egyiküknek sem tetszettek a királylányok?
– Tetszeni tetszettek, de nem álhatták a természetüket. Pedig a király fele királyságát is odaadná hozománynak, mégsem sikerült egy kérőt sem megtartania.
– De mégis, mi a baj velük?
– Viola, a legidősebb, meglehetősen bírhatatlan kedélyű: csak önnön törvényére hallgat: semmilyen más erő vagy sugallat nem szab határt neki, saját indulata vezeti mindenüvé: tanácsot, parancsot még a jóisten se merne adni neki.
– S a középső?
– Rózsa? Épp az ellentéte: szelíd leány, annyi minden vétke, hogy állandóan apjaurán csüng: lesi minden óhaját, meg nem tudna válni tőle. Még a szolgáknak is állandóan kedvében jár, áldott lélek, de oly fakó, halovány, törékeny: felemészti e szolgalelkű élet.
– És a legkisebb?
– Ibolyát nem érinti a világ valós fele, feje ábrándokkal van tele, nem sír, nem dühöng, mint két nővére, nem húsvér leány, gyönyörű tetszhalott csupán.
– S nem próbálta atyjuk valamilyen módon gyógyítani őket?
– Próbálta az, hogyne próbálta volna: orvosok, kuruzslók, boszorkányok hada fordult meg itt, hibába: kudarcot vallott mind, egytől egyig.
– Édes bátyám, támadt egy ötletem: lesz-e bizalmasom, segít-e nekem?
– Segítek, édes fiam, ha tudok.
Másnap a szolga belépett a trónterembe, s így szólt a királyhoz.
– Ha megbocsát felséged: egy kuruzsló érkezett messze földről. Hírét vette a királylányok bajának, s próbát tenne: talán írt lelne felséged bánatára.
– Jöjjön hát, bár nincs bizodalmam, hogy nyitját leli gondunknak. Számtalan atyjafia elbukott már.
A király magához hívatta lányait, majd bebocsáttatta a jövevényt, ki nem volt más, mint a szegénylegény álruhában. Bizarr csendélet tárult szeme elé: Rózsa, a középső lány, a trón mellett ült szorosan, atyja palástját markolta, s szemével úgy csüngött rajta, mint édes dajkán a kisded.
Viola, a legidősebb, kissé távolabb keresztbe font karral dúlt-fúlt szótlanul, de oly vadul izzott tekintete, hogy vele szóba állni végzetes balgaságnak tetszett.
Ibolya, a legkisebb, még odébb egy széken ült a többieknek háttal, s ábrándokba merült tekintettel nézett ki az ablakon.
– Itt vannak leányaim, vizsgálja meg őket közelebbről – invitálta a király.
– Nincs rá szükség – felelte az ifjú kuruzsló. – Inkább a kastélyban néznék szét, ha felséged megengedi.
A király nem értette, hogyan tudna így segíteni neki, de parancsot adott rá, hogy vezessék végig a kastélyon. Benézett az ifjú legény minden szobába, a csodás étkezőbe, melyben atyja háza tízszer elfért volna, minden zegzugot bejárt, mégsem lelte meg, amit keresett. Ahogy a kertben járt-kelt, s gondolkodott, feltűnt neki, hogy a kastély falának tövét egy ponton borostyán nőtte be. Közelebb ment, hogy szemügyre vegye, s látta, hogy a leveles indák a falon egy ajtót takarnak: rápróbált a kilincsre, de zárva volt.
– Mi van az ajtó mögött? – kérdezte az öreg szolgálót.
– A pince.
– S mi van a pincében?
– Azt csak a király tudja, de nem járt benne sem ő, s sem más teremtett lélek hosszú évek óta.
A szegénylegény elgondolkodott, majd a király színe elé járult.
– A pince kulcsát, ha ideadná királyuram, ott is széjjel néznék.
A király erre haragra gerjedt, s elzavarta az ifjút. Másnap az megint a király elé állt, s újra a pince kulcsát kérte, de a király tagadta, hogy meglenne a kulcs, váltig állította, hogy elveszett. Így ment ez hat napon keresztül, mígnem a hetedik nap odaadta a király a legénynek a pince kulcsát.
– Menj hát, s nézz ott széjjel: hogy mi vár rád, biztosan magam sem tudom: talán semmit sem találsz, talán halálodat leled.
A szegénylegény azonban nem ijedt meg, s az öreg szolgától kapott fáklyával bátran aláereszkedett a pincébe. Zegzugos, sötét folyosókon ment végig, mígnem egyszer valami csörgésre lett figyelmes. Kissé lentebb mozgott valami. Afelé vette az útját. Ahogy közelebb ért, egyre erősödött a csörgés, majd furcsa hörgésre lett figyelmes, s végül egy hatalmas rángatózó alakot vélt kivenni a folyosó végén. Felé tartotta a fáklyát.
– Egy sárkány! – kiáltott. S csakugyan az óriás alak egy vézna, elgyengült sárkány volt. Hörgött, krákogott, mintha tüzet akarna okádni, s felperzselni őt szempillantás alatt, de a torka meddő maradt, egy lángnyelv sem jött ki rajta.
A szegénylegény nem szólt, sarkon fordult, s aznap nem is zaklatta tovább a sárkányt. Másnap korán fácánt fogott, a kastély kútjából friss vizet hozott, ezekkel tért vissza, s kínálta meg a sárkányt. Az szagolgatta egy darabig gyanakodva, majd egy pillantás alatt lenyelte a fácánt, s felhörpintette a vizet. Így ment ez hat napig, míg kissé erőre nem kapott. A hetedik napon aztán a szegénylegény hosszas küszködés után leverte róla a láncot. Meglepetésére a sárkány ekkor megszólalt emberi nyelven.
– Köszönöm a jóságod. Ha nem jössz, biztos itt pusztulok. Visszatért belém az erő, érzem, hogy torkomban újra pislákol a láng, de ne aggódj, nem bántalak.
A szegénylegény, mikor magához tért a meglepetésből, megkérdezte a sárkányt, miért, s mióta senyved itten.
– Hosszú annak a sora. Húsz esztendeje már, hogy a pincébe záratott a király: leghűségesebb társa voltam pedig. Oly boldog volt a hátamon, repültünk, mint a szél mindenhova, hegyeket hágtunk meg, vadásztunk, csatái ünnepelt bajnoka voltunk.
– Mi történt, hogy mégis ily kegyetlen rabságra kárhoztatott?
– Átkozza a napot azóta is, ha el nem temette oly mélyen magában, mint engem ide. Édes hitvese, a fiatal királyné egy nap néhány udvarhölggyel virágot gyűjtött a kastély közelében, hogy majd füzéreket fonnak legkisebb lányuk keresztelőjére. Mi az égen köröztünk, s látjuk egyszer, hogy egy farkas ólálkodik a csoport közelébe, mit a király parancsára szempillantás alatt hamuvá égettem. Miután leszálltunk, láttuk, hogy az udvarhölgyek a királynét keresik: azt mondták, kissé odébb szakadt, virágos ágakat látott távolabb, azok után ment, beljebb a fák közé. Mind a szolgák, az őrség, s a vitézek, minden teremtett lélek a kastélyból a királynét kereste, mire napnyugtakor a király megtalálta, de nem hitvesét, csak egy marék hamut a farkasé közelében, s a királyné medálját a közepén. Égtelen keservében, sajgó haragjában azonmód a pincébe záratott: nem láttam azóta sem.
Hallgatta a szegénylegény álmélkodva e szomorú történetet, majd így szólt:
– A király azóta is boldogtalan, s kárát három árva lánya látja. Segítesz-e megtörni átkozott béklyójukat?
– Hogyne segítenék! Mondd, mit tegyek!
– Holnap a király elé vezetlek: hátha megenyhül irántad, s visszanyered szabadságod is.
Így is történt, másnap a szegénylegény a trónterembe vezette a sárkányt. Ámult-bámult a király, nem akart hinni a szemének: elhűlt először, szinte megfagyott, majd dühös pír ült arcára, utóbb minden ránca kíntól vonaglott, de e fájdalom közt a legény sajgó vágyat, s szánakozást látott. Ekkor merte megszólítani.
– Király uram, pincéd sötét mélyén megtaláltam sárkányodat. Mint egykori barátodat, fogadd színed elé, s beszélj vele: utána fejemet vétedheted, ha kell.
– Rég láttalak – szólt a király elhaló hangon a sárkányhoz. – Nem hittem, hogy életben vagy egyáltalán.
– Te sem vagy jó színben, hiába minden gazdagságod. Életem a te életed: erőd s szíved vagyok. Megtagadtál, s megfagyott itt minden.
A király nem szólt, a sárkány folytatta.
– A keserű múltat feledéssel eltemetni nem tudod, lelked mételyezett földjén kókadoznak virágaid, nem csoda, hogy hiába kínálnád, nem akarja senki őket leszakajtani. Kedves barátom, édes társam! Ami történt, megtörtént: húsz esztendeje már. Vétlen vagy, s én vétlen vagyok. Fogadj kebledre ismét, s megforrasztom csorba lelked.
A király szeme megeredt, pergett sűrű könnye, majd folyt patakban. A szegénylegény halkan kisomfordált a trónteremből.
Másnap reggel hívatta a király a legényt, ki örömmel látta, hogy a király színe visszatért, friss volt tekintete, mintha megifjodott volna az éjjel. Három lánya is egészen más volt: étkezéshez készülődtek épp: friss virágot rendeztek az asztalon.
– Édes fiam – szólította meg a király – tudom, szolgám elárulta, hogy nem kuruzsló vagy, hanem az egyszerű szegénylegény, kit a minap elkergettem: te mégis segítettél rajtunk. Ifjú vagy és szegény, de bölcsebb, mint számtalan, ki korban, rangban feletted áll. Megmentetted életünk: fele birodalmam tiéd, s ha meghalok, te leszel a király. Lányaim közül vedd nőül, kit kíván szíved, ha egymást megszeretitek, áldásom rátok.
A legény megörült ennek hallatán, mert igen megtetszett neki a legkisebb leány, Ibolya, kinek nem volt már oly réveteg a tekintete, s párszor beletévedt az övébe.
A király jól megvendégelte, majd kimentek az udvarra a sárkányhoz, aki elvitte őket repülni: mámoros volt, ehhez foghatót még nem élt az ifjú legény.
A nap végén így szólt a legény a királyhoz:
– Kedves királyuram, szegény atyám, s egykori dajkám odahaza vár: elhoznám őket, ha megengedi.
A király nemcsak megengedte, hatlovas aranyhintót, díszes mentét adott a legénynek. Mikor megérkezett vele atyja házához, az épp kint ült a lócán. Ijedten állt fel, mikor a hintó megállt.
Az öreg nem akart hinni a szemének. Megtört arcán félénk öröm motozott: nem hitte rögtön, mit nemrég nem remélt még, hogy csakugyan visszatért legkisebb fia, csak mikor az magához vonta, s egymás karjában eltűnt gond, gőg, félelem, szegénység.
Kapcsolódó tartalom: #006 Beszélgetés | Mintázatok: Te is követsz párat!
