2024. 06. 13. csütörtök
A legutóbbi alkalom 90 percéből 60-at azzal töltöttünk, hogy erről az írásról beszélgettünk, és ezt egy cseppet sem bánom.
Amikor Laci átküldte a Tarot-naplók legutóbbi részét, azonnal éreztem, hogy mindenképpen foglalkoznunk kell külön is az ego témájával.
Lehet, hogy ezért cseréltük össze a lapokat? Sorrendben az Uralkodónő következett volna, mégis mind a ketten az Uralkodót vettük elő, és teljesen magától értetődően arról kezdtünk beszélni a Főpapnő után. Az Uralkodó “előre tolakodott”, szinte kiabálva: figyelj, ez most fontos! Persze ezt is, mint annyi mindent, csak utólag kapcsoltam össze.
Amíg olvastam Laci sorait az Uralkodó lapjáról, azon gondolkodtam, hogy ezek tényleg elhangzottak? Persze hamar rájöttem, hogy Laci saját értelmezését olvasom, és véletlenül sem szeretném azt a benyomást kelteni, hogy azt helytelennek vagy nem megfelelőnek tartom – a Tarot esetében különben sincs értelme az ilyen értékítéletnek.
De az biztos, hogy közel egy órát beszélgettünk csak erről az írásról, és mindarról, amit felvet; és ezt egyikünk sem érezte elvesztegetett időnek, sőt!
Az uralkodó ego
Mindig beleborzongok, ha ez a lap kerül a kezembe. A vörös árnyalatok, a barátságtalan háttér, a páncélzat, a szakáll, a palást, a korona, a faragott kosfejek szigort és tekintélyt kölcsönöznek az Uralkodó alakjának. Az embernek az az érzése, hogy ettől a férfitől tartani kell, és ebben talán van is igazság.
Laci az ego felől közelíti meg a lapot, és ez is teljesen érthető. Az irányítás, a kontroll, a stratégikus gondolkodás, a harci készültség, a kosokkal asszociált makacs, kitartó akarat és vakmerőség (tehát a lap több jelentésrétege is): az egóhoz kapcsolható minőségek. Míg olvastam az írást, az volt az érzésem, hogy Laci (sok spirituális utat járó emberhez hasonlóan) nem szereti az egót, így aztán az Uralkodó lapját is óvatos távolságtartással szemléli.
Az Uralkodó önmagában, nyugalmi állapotban nem veszélyes figura. Mikor válik azzá? Amikor támad, amikor védekezik, és amikor a mindent egyszerre akar kontroll alatt tartani.
Az ego is valahogy így működik: védi a birodalmát (vagy amit annak gondol), és igyekszik ellenőrzése alá vonni mindent, ami fontos (vagy amit annak gondol). Amikor valaki spirituális útra lép, gyakran az egyik első “tanítás”, amit hall: győzd le az egót!
(Amíg nem győzted le teljesen az egódat, addig sajnos nem vagy elég magas rezgésen, ellentétben természetesen azzal a személlyel, aki erre figyelmeztet téged: szerencsére neki már sikerült teljesen megszabadulnia az egójától, ezért olyan magasan rezeg, ahova te fel sem látsz a félvak, -10 dioptriás harmadik szemeddel. Ismerős?)
Szóval volt egy olyan érzésem, hogy Lacinak is dolga van az egóval, és nem azért, mert még nem sikerült teljesen legyőznie, félretennie. Senkit nem is biztatnék arra, hogy ezt megpróbálja.
Inkább attól tartottam, hogy talán Laci is az ego démonizálásának hibájába esett, és rövid beszélgetés után kiderült, hogy ez a megérzésem nem teljesen alaptalan. A teljes beszélgetésünket persze nem tudom maradéktalanul rekonstruálni, így inkább megpróbálom összefoglalni mindazt, amire jutottunk, és amit az Uralkodó és az ego kapcsolatának vonatkozásában fontosnak tartok.
Először is: az egótól nem kell, és nem is lehet megszabadulni. “Megszabadulni az egótól”: nem is ismerek ennél nagyobb ego-tripet.
Az egótól megszabadulni az ego akar.
Ha valaki azt állítja, hogy neki már nincsen, azt érdemes jó messzire elkerülni.
Hozzám C. G. Jung felfogása áll a legközelebb az ego (és sok minden más) kérdésében, erről >>ITT<< olvasható egy remek összefoglaló angol nyelven.
Az egót tehát megszelídíteni érdemes, megtanulni a működését, megtanulni félretenni, amikor szükséges, de a megszüntetésére butaság lenne törekedni. Ugyanakkor az is fontos, hogy tudatosítsuk: az ego csak egy részünk, de nem vagyunk azonosak vele.
Az Uralkodó
Laci értelmezése az Uralkodóról ettől persze lehet helytálló, én azonban néhány dologgal még kiegészíteném.
Az Uralkodó egyszerre király és hadvezér (hiszen koronát és páncélt egyaránt visel). Környezete veszélyesnek tűnik, mintha háborgó láva, a pokol tüze vagy világégés venné körül: ő azonban mégis egy helyben ül a trónján. Mint aki tudja, hogy a körülmények ellenére kézben tartja a dolgokat.
Hosszú fehér szakálla bölcsességről, tapasztalatról, megfontoltságról árulkodik. Vörös ruhája, páncélja azt sejteti, hogy készen áll a harcra. Azonban nem harcol: csak ül a trónján rendíthetetlenül, kissé feszült testtartásban, ugrásra készen, mégsem ugrálva. Az Uralkodó csak akkor lép, amikor szükséges, akkor viszont nem késlekedik. Hogy addig mit csinál?
Talán felméri a terepet. Talán tervez. Stratégiát alkot. Gondolkodik. Összegzi korábbi tapasztalatait, hogy döntéseit azok alapján hozza meg. Ugyanakkor mint jó hadvezér, képes alkalmazkodni a váratlan helyzetekhez is. Nem ragaszkodik mindenáron az előzetesen eltervezettekhez: az észszerűség határain belül marad.
Képes nagy áldozatokat hozni célja érdekében, de nem hoz fölösleges áldozatot.
Negatív aspektusban persze lehet ez a király-hadvezér egy kontrollmániás despota is:
ez akkor történik, ha minden hatalom az ego kezében van. Mivel az ego törékeny és roppant sérülékeny, ezért, hogy a fájdalmat elkerülje, megpróbál mindent kontrollálni. Ez természetesen lehetetlen, így aztán, ha az ego elszabadul, előbb-utóbb az őrület is elszabadul (rengeteg tragikus történelmi példa áll előttünk: elég csak a paranoiás diktátorokra, és az általuk rendezett vérfürdőkre gondolni).
Összegzés
Lacinak azt javasoltam, nézzen kicsit az Uralkodó szigorú arca mögé, és keresse meg azokat a területeket az életében, ahol szüksége lehet ennek a bölcs, érett vezetőnek a stratégiaalkotó, logikus, rendszerező gondolkodására.
Éppen így az egóval is érdemes békét, sőt: szövetséget kötni. Miért tartanánk ellenségünknek az egót, ha a barátunk is lehet?
A Tarot-naplók előző részeit >>ITT<< találod.
