Kislány koromban volt egy visszatérő fantáziám. Azt képzeltem, hogy boszorkány vagyok, aki jártában-keltében bármilyen varázslatra képes. 
Volt egy varázspálcám, és tudtam az összes fontos varázsigét. Képességem bárhova elrepített: ha hirtelen a világ másik felén akartam teremni, hát ott teremtem.
Ha szükségem volt valamire, csak elmondtam a megfelelő szavakat, elvégeztem a megfelelő szertartást, és már enyém is volt. (Ezzel a módszerrel szereztem meg a ‘90-es évek egyik slágerjátékát, egy Nintendo gameboy-t is!)
Ha féltem, ha tehetetlennek és kiszolgáltatottnak éreztem magam, csak behunytam a szemem, és máris ez a mindenható boszorkány voltam, akinek minden bajra volt varázsigéje, de még az időt is meg tudta állítani, ha a kedve úgy tartotta.
Szeretném leszögezni, hogy még így, emberfeletti képességekkel a zsebemben sem ártottam senkinek, néhány apróbb fricskától eltekintve persze, de hát az vesse az első követ, aki még nem vetett soha követ. 
Ez a képzeletbeli boszorkány, akivé legalább átmenetileg és gondolatban válhattam, megvédett és erőt adott. Ha a bőrébe bújtam, biztonságban éreztem magam, mert őt nem bánthatta senki, és tudott valami nagyon fontosat: teremteni.
Évekig éltem ezt a kettős életet, aztán a boszorkány egyszer csak nem jelentkezett többé, és én több mint két évtizedre el is feledkeztem róla.
Egészen addig tudattalanom valamelyik sötét zugában kuksolt, amíg rá nem jöttem, hogy tényleg létezik, és nem csak a fantáziámban.
Ő én vagyok! Ő nem csak egy elképzelt boszorkány, aki képzeletbeli varázspálcával hadonászik, és mesékből tanult varázsigéket kántál.
Én magam vagyok az, aki varázsol, minden pillanatban, akkor is, ha nem vagyok tudatában ennek!
Hiszen annyira nyilvánvaló és egyszerű:
Gondolataimban kódolva van a szándék, amellyel a varázslatot végrehajtom. Amit magamról és a világról gondolok, önkéntelenül megvalósítom.
Szavaim varázsigék: ahogy másokhoz és önmagamhoz beszélek, annak üzenetét meg is teremtem.
Varázspálcám az eszközöm, amivel dolgozom. Ez lehet különleges képesség, tehetség, vagy kézzel fogható eszköz, mint régen az írónak a toll, vagy építésznek a logarléc és a vonalzó. (Sokunk modern varázspálcája a számítógép!) A varázspálca, akárcsak a Harry Potterben, mindenkinél egyedi.
A varázspálca megsuhintása mindannak szimbóluma, amit célom elérésének érdekében megteszek.
Egyedül az idő, a fránya idő felett nincs hatalmam. Ez az egyetlen különbség. Így aztán a varázslat a valóságban kicsit lassabb, mint képzeletben. 
Nincs ebben semmi meglepő, hiszen egy mitikus nap az emberi észlelésben akár évmilliókig (sőt, évmilliárdokig) is eltarthat. Így érdemes szemlélni a varázslatot: bármit teremthetek magamnak egyetlen szempillantás alatt, csakhogy ez mitikus szempillantás, ami a mi emberi világunkban heteket, hónapokat, vagy akár éveket is jelenthet.
Ahogy mindezt megfejtettem, és az analógiás gondolkodás segítségével behelyettesítettem gyerekkori fantáziám elemeit jelen életem valóságának elemeivel, a boszorkány előbújt tudattalanom sötét zugából, és mire észbe kaptam, nagyra nőtt és azonossá vált velem.
Vagy én váltam azonossá vele? Mindenesetre integráltuk egymást.
Tehát azt állítom, hogy tudok varázsolni, és azt is állítom, hogy te is tudsz. Bárki tud. Sőt: teljesen öntudatlanul csinálod minden pillanatban.
De amint tudatossá válik ez a teremtő, varázsló, boszorkány énrészed, ez szinte azonnal tükröződik a mindennapi valóságban. Miután megtudod és elhiszed, hogy a mesebeli varázslás folyamata ebben a világban is jelenvaló és érvényes, elkezdhetsz megtanulni bánni ezzel a varázserővel.
Ezt a tanulást segíti az analógiás gondolkodás, amire tekinthetünk úgy is, mint kulcsra egy univerzális grimoárhoz, vagy mint egy olyan nyelvre, amit mindenki ért.
Ha szeretnéd felfedezni saját varázserődet, és megtanulni, hogyan használd az analógiás gondolkodás csodálatos eszközét a mindennapokban, kövess továbbra is, mert hamarosan megnyitom a jelentkezést az Analógiás Gondolkodás Tréningre!
